Ennek az írásnak az apropóját az adta, hogy a Felszabter.blog.hu-n a közelmúltban megjelent egy cikk, amely azzal a ki nem mondott céllal íródott, hogy a homoszexuális kapcsolatok egyházi megáldása mellett kampányoljon. Mivel az írás gyakorlatilag kizárólag súlyos tévedéseket, illetve ferdítéseket tartalmaz, és sajnálatos módon sokakhoz eljutott, így szükségét éreztük, hogy röviden rámutassunk a legfontosabb megfogalmazott állítások tarthatatlanságára. Csodálkozunk továbbá, hogy cikk szerzőjeként feltüntetett Jézsó Tamás katolikus teológiai végzettsége ellenére ennyire nincs tisztában alapvető kérdésekkel, illetve Perintfalvi Rita a Felszabter.blog.hu főszerkesztője semmilyen szakmai problémát nem látott az írással, és nemcsak publicitást biztosított neki az általa vezetett blogon, hanem még a nyilvános facebook-oldalán is közzétette azt.

Az íráshoz korábban már Szilvay Gergely is írt egy részletes, a miénkétől részben eltérő szempontok alapján készített cáfolatot, amely IDE kattintva érhető el.

Egyháztörténelmi tévedés

A blogbejegyzés egyik kulcstétele a következő:„A katolikus egyház természetesnek fogadta el a melegházasságot egészen a 12. századig, ezt számtalan egyházi és jogi dokumentum tanulmányozása közben talált írásos szertartás bizonyítja, amikor két azonos nemű ember kötötte össze az életét. A korai kereszténység elfogadóbb volt a homoszexuális irányultsággal szemben.”

Jézsó Tamás magabiztos kijelentését arról, hogy a homoszexuális házasságot a katolikus egyház egészen a 12. századig „természetesnek fogadta el”, semmilyen „egyházi és jogi dokumentum tanulmányozása közben talált írásos szertartás” (jelentsen ez akármit is)^[1] sem bizonyítja, nem véletlen, hogy maga sem tud idézni egyetlen erre utaló konkrét szöveget sem.

Ezzel szemben azon keresztény forrásokat, amelyek az őskeresztények korától egészen az általa fordulópontnak tartott 12. századig keletkeztek, és egyértelműen elítélik, mi több a legsúlyosabb bűnök között tartják számon a homoszexuális együttlétet, hely hiányában fel sem tudnánk sorolni. Lássunk most ezek közül néhányat!

Barnabás levele, amely a Kr. u. I. század legvégén, vagy a valószínűbben a II. század elején keletkezhetett, és számos korai keresztény közösség, illetve egyházatya tartotta szent szövegnek és idézte, így magyarázza a mózesi törvényt:„»Nyulat se egyél.« Miért? Azt akarja mondani, hogy ne legyél fajtalan, sem azokhoz hasonló, mert a nyúl végbélnyílásainak száma évei arányával növekszik, minden évvel több nyílása van. »Hiénát se egyél.« Annyit akar mondani, hogy ne legyél házasságtörő, sem fiúk meggyalázója, ne is légy hasonlatos azokhoz. Miért? Mert ez az állat évente váltogatja a nemét, hol hím, hol nőstény.” (Barnabás-levél 10, 6–7., Vanyó László fordítása) A szövegben szereplő állatok az egyes súlyos bűnök metaforáiként jelennek meg, a levélíró tudatosan nem praktikus biológiai ismereteket akart közvetíteni.^[2]

Barnabás levelének szerzőjénél nem sokkal később, a II. században élt Jusztinosz mártír az I. Apológiában (27. 4.) szintén rettenetes bűnnek tartja a férfiak egymással való közösülését, de az Athéni Athénagorasz sem nevezhető elfogadóbbnak, mert ő ocsmányságnak/szörnyűségnek titulálta a férfiak közti szexuális aktust (μηδὲ τῶν ἀρσένων φειδόμενοι, ἄρσενες ἐν ἄρσεσι τὰ δεινὰ κατεργαζόμενοι – Kérvény a keresztények ügyében, 34.).

A caesareai Euszebiosz (260. k.–340 k.) a hagyományos bibliaértelmezést követve, Isten által tiltottnak tartotta azt, ha férfiak férfiakkal, nők pedig nőkkel szeretkeznek (Demonstratio Evangelica IV. 10.).

Caesareai Vazul (330 k.–379) és Nüsszai Gergely (335–395) mellett Aranyszájú János (347 k.–407), sem mulasztotta el, hogy szót emeljen a kérdésben, és a keleti keresztények kedvelt szentje egy egész (mai szemmel is megdöbbentően részletes) prédikációban mutatta meg, hogy mennyire is volt a korai kereszténység elfogadó a homoszexuális együttléttel szemben. Egy rövid idézet elég, hogy lássuk, a Jézsó hirdette melegházasságoknak híre-hamva sem volt ekkoriban:„Mert amit ledér nők engednek magukkal tenni, azt engedik ezek (ti. a szexuálisan aktív homoszexuálisok) is. De ez utóbbi szánalmasabb dolog. Mert azoknak a nemi érintkezése, ha törvényellenes is, de természetes, ez pedig törvényellenes és természetellenes. Ha nem is volna pokol és nem fenyegetne büntetés, akkor is ez a bűn minden büntetésnél rosszabb. És ha azt mondod, hogy jól érzik magukat, ezzel azt is mondod, hogy nagyobb a bűnhődésük.” (Homíliák a Római levélhez, 4., Gerecs Szaléz fordítása)

Itáliában pedig Damiani Péter (1007–1072) a Liber Gomorrhianusban kelt ki a némely férfiak között gyakorolt különféle szexuális gyakorlatok ellen, és eközben néhány szórakoztató részletet is megosztott. (Nemrég jelent meg egy kiváló magyar fordítása Alácsi Ervin János tollából, akit érdekelnek a részletek, immár magyarul is olvashatja.)^[3]

A teológusok kemény intelmei után az egyházjogi dokumentumok sem voltak kíméletesebbek, és a korábbi szabályozást követve számos zsinati határozat született, amely nemhogy a melegházasságot, de még magát az aktust is a legszigorúbban megtiltotta. Az elvirai (305 k.), az ankarai (314), a 693-as toledói és a 829-es párizsi zsinatok (ezek mind helyi, tehát nem egyetemes zsinatok voltak) mind megerősítették a tiltást.

A felsorolt teológiai, illetve egyházjogi források alapján látható, hogy a kora-középkori keresztény világ egyetlen szegletében sem volt soha az egyház számára „természetesnek elfogadott” a melegházasság.

A keresztény uralkodók mint a világi hatalom birtokosai nem elégedtek meg azzal, hogy a teológusok bűnnek tekintik, az egyházjog pedig tiltja az azonos neműek közötti szexuális kapcsolatot, hanem gyakran nagyon súlyos büntetéseket helyeztek kilátásba azoknak, akiket ilyesmin kaptak rajta.

A Római Birodalomban 342-ben, majd 390-ben a császárok halálbüntetést szabtak ki az férfiak közötti szexuális aktusok büntetéseként, majd ezek az előírások a 439-ben a Római Birodalom mindkét felében hatályba lépett Codex Theodosianus rendelkezései közé is bekerültek. Azon szerencsétlen férfiak számára, akiket homoszexuális együttlét miatt ítéltek el, élve elégetést szabott ki büntetésül (9. 7. 3. és 9. 7. 6.), és arról, hogy a szövegben szereplő kegyetlen büntetést végre is hajtották, nem hagy kétséget egy, a Codexben hozzáfűzött megjegyzés: „ez a törvény nem szorul magyarázatra”. (Haec lex interpretatione non indiget.) Nem nevezhető irgalmasabbnak a Iustinianus császár (527–565) parancsára szerkesztett Institutiones halált kiszabó szakasza sem (IV. 18. 4.), nem különben a császár 77. és 141. novellája (rendelete). A tűzhalállal sújtó büntetést sajnos az 506-ban kiadott Lex Romana Visigothorum is megismétli (9. 4. 5.), így az embertelen gyakorlat a Bizánci Birodalom határaitól nyugatra is folytatódott. III. Leó bizánci császár (717–741) pedig az Eklogéban férfiak között folytatott mind passzív mind aktív homoszexuális aktust sújtotta halállal, míg az állatokkal folytatott aktust csak péniszlevágásra tartotta méltónak (17. 38–39.).

Összegezve tehát a fentieket, látható, hogy a 12. század előtti teológiai gondolkodás, a bibliamagyarázat, az egyházi és a világi jog mind-mind bűnnek tekintette az azonos neműek közti szexuális érintkezést.

Ezek után józan ésszel el lehet hinni Jézsónak azt az állítását, hogy a korabeli liturgia lehetővé tette volna az azonos neműek házasságát, és azt az egyház természetesnek fogadta el? Nem vezetett volna iszonyatos inkonzisztenciához az, ha a világi és az egyházi jog valamit szigorúan megtilt, a teológia és a bibliaértelmezés is ezt a vonalat követi, a liturgia pedig ezzel egy időben engedélyezi és külön rítust hoz létre a célra, az adelphopoiésziszt?

Lingvisztikai tévedés

Ez a feltételezés (ha lehet ezt még egyáltalán fokozni) még sokkal abszurdabbnak tűnik annak tükrében, hogy a középkorban inkább a teológia és a bibliamagyarázat szokta meghatározni és fejleszteni a liturgiát, és nem fordítva, tehát általában a teológiai tételek (pl. aktuális hitvallás, teológiai tartalommal bíró himnuszok, új ünnepnapok) kerülnek be a liturgiába, és nem meglévő vagy frissen kialakult szertartások inspirálják az új hittételeket.

A cikk írója kitér a liturgikus gyakorlatból mára már kikopott adelphopoiészisz („testvéri kötelék létrehozása”) rítusára is, amelynek során két azonos nemű közeli barát fogadhatott egymásnak örök barátságot az oltár előtt, és ez a kötelék lelki testvérekké (ἀδελφός) tette őket. Ezt a rítust John Boswell amerikai homoszexuális történész és aktivista sokszor megcáfolt felvetése nyomán (Claudia Rapp egy vastag könyvet szentelt a témának)^[4] egyes progresszív körök a saját célkitűzéseik előmozdítása érdekében gyakran még mindig szeretik úgy értelmezni, mintha ennek a rítusnak a homoszexuális párkapcsolatok megáldása lett volna a célja. Jézsó erről így ír:„[az adelphopoiészisz] a korai kereszténységben egyfajta azonos neműek házasságának számított. Ebben az egyházi liturgiában két férfi az oltár és egy pap előtt kézenfogva esküt tett, amelyet rituális csókkal koronáztak meg.”

Ahogyan azt fentebb láttuk ekkoriban az egyház súlyos bűnnek tekintette az azonosneműek kapcsolatát, a világi hatalom pedig kegyetlenül szankcionálta, úgyhogy a felszíni hasonlóságok ellenére az az értelmezés egyértelműen kizárható, hogy ez a rítus nyíltan és hivatalos formában „egyfajta azonos neműek házasságaként” funkcionált volna, és valójában csak egy szoros baráti kötelék, ahogyan régebben mondták „testi-lelki jó barátság” megerősítésére szolgált, és semmiféle romantikus érzelem nem társult hozzá. (Ahogyan régebben a „testi-lelki jóbarátok” között sem volt testi kapcsolat.)

Ezt bizonyítja az is, hogy a kérdésessé tett rítus neve (ἀδελφοποίησις) magyarra „testvéri kötelék létrehozása”-ként (ἀδελφός = testvér, ποίησις= létrehozás) fordítható, a rítus során jellemzően a lelki testvérekké váló barátokra „testvérekként” (esetleg: „lelki testvérekként”) utalnak, és a liturgikus szövegek, illetve az abban szereplő bibliai idézetek (pl. „Ímé, mily jó és mily gyönyörűséges, amikor együtt lakoznak az atyafiak!” Zsolt, 133, 1.) is a vérrokonok közti szeretetről emlékeznek meg.^[5] A vérrokonok közti vérfertőző szexuális kapcsolatot pedig az egyház tabunak tartotta és tiltotta, ezért ha feltesszük, hogy mindezek ellenére a középkori egyház mégis hivatalosan engedélyezett párkapcsolatokat akart volna ezzel a rítussal megáldani, akkor annak biztosan nem adtak volna olyan nevet, amely eleve egy súlyos bűnnek tartott cselekedetre (vérfertőzés) utal.

Ha ez még mindig nem lenne elég ahhoz, hogy a legelfogultabb progresszív teológusok is belássák, hogy az adelphopoiészisz nem azonosnemű szerelmek törvényesítésére szolgált, akkor felvethető az is, hogy mi a helyzet a monogámia kérdésével. A kereszténység (szemben például az iszlámmal) kizárólag monogám kapcsolatokat ismer el házasságként, és a poligám kapcsolatok, illetve a házasságon kívüli egyéb szexuális kapcsolatok törvényesítését és megáldását eleve kizárja. Az adelphopoiészisznek viszont nem volt előfeltétele, hogy a leendő lelki testvérek ne éljenek már (természetesen mással) házasságban, továbbá a későbbi házasságkötésüknek sem volt akadálya. (Erre utaló szabályt sem az adelphopoiésziszre vonatkozóan, sem az egyházjogi forrásokban felsorolt házassági akadályok között nem lehet találni.) ^[6]

Tehát amennyiben valakinek a legjobb barátjával ápolt baráti kapcsolatát adelphopoiészisz keretében áldották meg a templomban, majd ugyanez az ember később megházasodott, akkor vagy az illető poligám életmódja nyert hivatalos egyházi megerősítést, vagy a két kapcsolat közül csak az egyik volt valójában párkapcsolatnak nevezhető. Mivel a házasság minden kétséget kizárólag párkapcsolat, így csak az a logikus következtetés marad, hogy az adelphopoiészisz által létrejött kötelék nem az.^[7]

Nem csoda, hogy sem Boswell Jézsó által idézett könyvében (az elmúlt pár nap során erről volt alkalmam meggyőződni),^[8] sem az őt követő szakirodalomban nem lehet találni egyetlen olyan konkrét esetet sem, amikor minden kétséget kizáróan homoszexuális kapcsolatról lenne szó, a kutatók/propagandisták (?) minden esetben csak homályosan utalgatnak rá, hogy hát bizonyítani azt nem lehet, de mennyire olyan hatást kelt, illetve mennyire kézenfekvő lehetne…

A rituális csók

Ugyanezt a jelenséget figyelhetjük meg Jézsónál is, aki azt írja, hogy a két férfi esküjét „rituális csókkal koronázta meg”, azt a hatást keltve, hogy itt szerelmes csókról van szó, és felidézve az olvasóban az oltár előtt boldogan smároló melegpár képét. Ezzel szemben mind a katolikus, mind a keleti liturgiákban ősidőktől fogva ismert a békecsók gesztusa, amelynek az ég világon semmi romantikus tartalma nincsen, és időnként ma is gyakorolják.^[9]

Természetesen az nem jelenthető ki általános érvénnyel, hogy soha egyetlen melegpár sem próbálta volna meg a gondosan titokban tartott kapcsolatát adelphopoiészisz által létrehozott köteléknek álcázni vagy ilyen módon megünnepelni, hiszen tudjuk, a való életben minden is előfordul. Az viszont, hogy egy adott rítust valaki pont az eredeti rendeltetésével ellentétes célra használ, nem bizonyítja, hogy az általa kívánt célt legitimnek ismerte volna el a korabeli egyház és a hívek közössége.

Ugyanígy, ha egy gyógyszerész azért választja a gyógyszerészi pályát, hogy titokban illegális szereket készíthessen, az nem jelenti azt, hogy a gyógyszerészi hivatás eredeti célja és rendeltetése az lenne, hogy valaki illegális szerek kotyvasztásával, és azoknak a feketepiacon való értékesítésével gazdagodjon meg. Az adelphopoiésziszben a melegházasságok előképét látó progresszívok célja pedig nyilvánvalóan nem az volt, hogy ügyes régi törvényszegőket, és hajdani eltitkolt megtévesztéseket azonosítson, hanem hogy bizonyítsa egy jól dokumentált, következetes és hivatalos egyházi gyakorlat meglétét, amit érvként használhat fel a melegházasságok megáldása kapcsán fellángolt vitában. Ilyennel pedig, minden próbálkozásuk ellenére, nem tudnak szolgálni.

Az egész eset sok tanulsággal szolgálhat a keresztények számára, elsősorban talán azzal, hogy nem szabad, hogy annyira szélsőségesen a rabjaivá váljunk az aktuális kordivatnak, hogy bármilyen áron biblikus, vagy hagyománybeli igazolást akarjunk találni a megvalósítani kívánt céljainknak, és ne a világnézetünket alakítsuk a Bibliához (illetve a hagyományhoz), hanem a Bibliát (illetve a hagyományt) a világnézetünkhöz. Annak határozott kimondása mellett pedig, hogy a melegek közötti kapcsolat soha nem nyerhet egyházi elismerést, tanulnunk kell a múlt hibáiból, kellő érzékenységgel kell odafordulnunk a másik emberhez, és nem szabad, hogy bármilyen melegek iránt érzett gyűlöletnek vagy kegyetlenségnek helyet adjunk a szívünkben. Keresztényként pedig kötelességünk imádkozni mindig és mindenkiért, így azokért is, akikért éppen a legnehezebb.

Folytatása következik, amelyben szó lesz John Boswellnek, annak a homoszexuális történésznek munkásságáról és mögöttes céljairól, aki tulajdonképpen az egész kritika alá tárgyává tett elmélet szülőatyja, és arról, hogy miért is súlyos tévedés Szergiuszt és Bacchuszt melegpárként bemutatni.

Hunhír.info/Kálvinista Apologetika