A konyhában megkopott zománcos edények és csak várakozol, hogy újra meséljenek. Bámulod, miként a pohárról lepattant szél, vagy a kicsorbult bögre, mit egykor megtöltöttél fáradt, barnára langyult hűs teával, és régmúlt júniusok hársfaillatával, hogy kislányos hangon újból zenéljenek és Anyád ölében megnyugodjék lelked.
A gyerekkorodra gondolsz, mit hirtelen ellöksz, de mint bumerángot újból magadhoz kötsz, hogy emlékezhess még a régi konyhára, melynek illatát a családod formálta. Csuprokba töltöd hát a kimeszelt múltat, mi felötlik, de kiűzi az emlékezethuzat. ,Anyád kötényére, egy gőzölgő levesre, minek kihűlt íze már ráül jelenedre.
A sparhelt, a sámli, a gyalult gyúródeszka, a küzdéstől megfáradt Édesapa arca, a nyüszítőn síró kisfiú Testvérke, Nagymama koronahajának fehérje, a veszteségeid, melyekkel felnőttél, szerencse-nyeremény, mit máig nem feledtél.
Visszhangzik minden a tányér csörgésében és úgy él a múlt a jelen pörgésében, mint örök életű és jóllakni nem képes gyerekkori kamra, mi felnőttként is éhes.
