Florida, nem a tengerparti rész. 1995. május. Iszonyú pára, dögmeleg, a közeli mocsárvilág lehelte 35 fok és a 90%-os párában a fákról leomló szakállbroméliák, mint nappali szutykos fátyolszakadványok (kép). A kezemben egy térkép, fenekem alatt egy nagyon csinos hófehér, bőrüléses bérelt légkondis Ford, puccos elegancia, pálmák, üvegházak, a Tallahassee-i (Florida állam fővárosa) egyetem, ahol déli 12 órára megbeszélésem lett volna valakivel, amit még 3 nappal korábban személyesen egyeztettünk.
Annak rendje-módja szerint pontban délben megjelentem és bekopogtam a kolléga szobájának ajtaján. Néma csend. Ott tébláboltam a folyosón, mígnem egy fiatalember beinvitált egy pihenőszobába, elém tett egy félig felvágott tortát és közölte, hogy ez a finomság mindenkié, mert itt most születésnapozás volt, és ez a fél malomkerék maradt, én csak falatozzak kedvemre, amennyit akarok meg bírok, hátha megjön John barátunk is. Persze ettem-ittam kedvemre, azonban John barátunknak se híre, se hamva, amit a torta felének elpusztítása után túlzottan nem is bántam, olyannyira nagyot és kimerítőt potyáztam az ingyen édességből. Kimentem, hogy körülnézzek a folyosón, hátha valami különlegességet felfedezek.
Kellemes volt a légkondicionált helységekben, hiszen a floridai mocsarak környéke belehelte az összes lehetséges párát a hajba, a ruhába, a tüdőbe, állandó nyirkossággal a bőrön is és az éjszaka is kibírhatatlanul fullasztó volt, nem lehetett nyugodtan pihenni. Ahogy ott élveztem a hűs folyosót, egyszer csak kinyílt egy ajtó és egy igazi intellektuális kinézetű, szemüveges ősz úr lépett ki rajta. Bizonytalan téblábolásomat látva kedvesen kérdezte, hogy kit keresek. Mondtam, hogy kit és hogy tegnapelőtt egyeztettünk időpontot, mire ő elkezdett mosolyogni és közölte, hogy a kolléga holnapra vár valakit Európából. Mondom az lehetetlen, mert én holnap már elrepülök New Yorkba, onnan meg Magyarországra, ha én lennék a kérdéses európai. Az ősz úr szélesen elmosolyodott és valami rettentő melegséggel a szemében megkérdezte: netán nem magyar vagyok? Igen válaszomra már „Kezét csókolom” volt a válasz magyarul.
Ő volt Friedmann Imre, akivel innentől fogva megpecsételődött mind emberi, mind tudományos ismeretségünk és nagyon mély, haláláig tartó barátságunk. Imre űrbiológus-mikrobiológus volt, és a legextrémebb körülmények közötti élet előfordulását kutatta hol a sivatagokban, hol antarktiszi vagy arktiszi expedíciói során, mind akadémiai, mind NASA-elkötelezettséggel.
Friedmann Imre a NASA Ames intézetének Mars-kutatással foglalkozó csoportját is vezette. A Hold-kőzet és a meteoritminták (ezt láthattam!) mikrobiológiai vizsgálata mellett számomra a legexkluzívabb kutatása a chilei Atacama sivatag lehetséges élővilágának tanulmányozása volt. Tőle tudtam meg, hogy az Atacama sivatagban amióta a világ világ, soha egyetlen csepp eső nem esett, mégis létezik némi nedvesség, az ún. „köd oázisokban”, ahol bár nincs eső, de az ott élő mikroorganizmusok és szukkulens növények képesek fenntartani magukat az atmoszférikus párából.
Kutatásaiban azt szerette volna bizonyítani, hogy élet a legextrémebb körülmények között is létezik, és az élet a Marsról kerülhetett a Földre. Fantasztikus publikációs tevékenysége természetesen világhírűvé tette Imrét.
Első találkozásunkat még kettő követte Amerikában, majd szinte évente – már hagyományosan – nálunk töltötte a karácsonyok másnapját. Ő Holocaust-túlélő és vallását is követő ember volt. Felesége Rozeli pedig mélyen hívő katolikus, aki nemcsak társa, hanem tudóstársa is volt Imrének. Számomra mérhetetlenül imponáló volt, hogy mind az Ószövetség, mind az Újszövetség, de úgy a zsidó, mint a keresztény ünnepek nagyszerűen megfértek életükben. Mindent együtt és méltósággal ünnepeltek. Rozeli a karácsonyt az utolsó években a Fülöp-szigeteken, Imre pedig Magyarországon töltötte, de Húsvétkor –töltöttem velük húsvéti ünnepeket – a széder este és a Nagypéntek fájdalmas megemlékezése igazán felemelő volt.
Utolsó alkalommal Imre már egyedül jött karácsonykor, mert Rozeli meghalt. Mint a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja remek előadásokkal örvendeztetett meg bennünket, az utolsó látogatásakor pedig óriási könyvtárának Magyarországra történő elajándékozásáról tárgyalt az MTA elnökével. Nehézségeik voltak, erről még tudtam. Ő pedig a második szívműtétjére készült, azonban az idő túl szűknek bizonyult. A könyvtárával nem tudom, mi lett. 2007-ben, a második bypass műtétjét nem élte túl.
Hogy miért is gondolok Rá mostanában oly gyakran? Ő volt az első, aki már a kilencvenes évek közepén hatalmas migrációs áradatot jövendölt, aminek eredőjét az afrikai édesvízhiányban látta.
Beszéltünk a tengervíz sótalanítást végző különleges mikroorganizmusokról is, hogy majd a tudomány! Talán a tudomány majd megoldja a vízhiányt. De addig ellepik Európát a migránsok. Nos, a migránsok itt vannak, de még nem az édesvíz hiányától migrálók! Azok majd később jönnek.
Drága Imre! Biztosan lennének jó tudományos ötleteid! Mindenre.
