Amikor ott állunk megilletődve – még ma is – a karácsonyfa előtt, annyi minden kavarog az ember gondolataiban. Óhatatlanul eszünkbe jutnak a régi gyermekkori Szentesték, amikor még együtt voltunk mindnyájan a felmenőinkkel, amikor vagy semmi, vagy mégiscsak valami apróság került a fa alá.

Egész éven át gyűjtögettük az ezüst, jobb esetben a színes sztaniolpapírokat, hogy aztán kicifrázott selyempapírba burkolt szaloncukrok kerüljenek a fára, mert akkor még nem lehetett szaloncukrot kapni, vagy jobb esetben kizárólag csak „pult alól”. Amikor alig valami, de mégis csak valami más szerződött a karácsonyi asztalra. A nagymama fehér haja, a szülők ünneplőbe öltözött szeme, arca (nem ruhája), hiszen aki dolgozhatott, az Szenteste napján is fél 5-ig dolgozott, s ha nem voltak nagyszülők, akik serénykedtek volna karácsony előtt, a fáradtan haza térő szülők este kezdték a szerény előkészületeket.

A cukrot a papírba valahogy mindig ügyesen készítették, azt mindig jó előre. Emlékszem, karamell ízű volt és elég kemény. A gyerek soha nem vette észre miként készül, hiszen azt akkor kellett megfőzni, megdermeszteni, majd csomagolni, amikor már elaludtunk. Frissen mosott hajunkba, fényesre fonott copfjainkba fehér masni került, és élő hangon énekeltük mindnyájan a Mennyből az angyalt a fa alatt.

A felolvasott idézetek, az elmesélt történetek… a NAGY és kivételes együttlét volt a legmeghatározóbb emlék karácsonyokon. Az iskolában persze fenyőfa ünnep volt és Télapó jött, de akadtak sokan, a titkos régivágásúak, akikhez a Jézuska kopogtatott be. Emlékszem, amikor édesanyám mosolyogva újságolta, hogy az utcáról már behallik az ostorcsattogás és a régi igazi telek méteres hópaplanjain már ott csúszkálnak csilingelő száncsengővel a pásztorok. Ők segítenek az Angyalkáknak cipelni a fákat, hogy a jó gyerekekhez bereppenjenek vele az ablakon.

Sehogy nem fért a fejünkbe, hogyan lehet a fát becsempészni az ablakon, hogy ne hulljon le róla az aranydió meg a háború előttről átmentett csillámpapírból készült dísz. (Még unokáim is látják.) Aztán az évek elrepültek. Most már mi lettünk a többszörösen felmenők, hiszen a gyerekeink is már felmenők lettek. És a mi felmenőségünk is már erősen megcsappant létszámában áll elgondolkozva a fa előtt.

Pár éve még dédike és a nagypapa is velünk voltak. Most itt állunk majd a mesterséges fényfüzérrel ékesített illatos karácsonyfa, a sok szép ajándék mellett a meghittség birodalmában, szól a zene, olvassuk a bibliai idézetet, valami speciálisat, valami aktuálisat, a helyzetnek éppen megfelelőt választva. Majd kikeresem még ma, mint aktuális egyetlen felmenő, mi is legyen az. Amíg olvasom addig a gyerekek is türelmesen várnak. De már semmi nem olyan az egyedül maradt felmenőnek, mint amilyen még tavaly volt. Sok felmenőt és sok elmenőt kell sokunknak útjára bocsátani a mennyei száncsengővel!

Ma reggel, amikor ezt írom, mindenkire és mindenre visszagondolok. Valamiért eszembe idéződik nem is egy karácsonyi, hanem egy Heine vers, amit – remélem – jól idézek. De olyan aktuálisan megható! Szeretettel küldöm felmenői és lemenői ágon mindenkinek, oda a csendes éj sötétségében is világító megszületett Fény mellé, földi, prózai jelként. Hiszen 2020 éve mennyi, de mennyi felmenő született a Földön és gondolj arra az egyetlen Újszülött Fennlevőre!

Heinrich Heine: Memento

A hajad oly fekete,
a ruhád oly fehér:
az ifjuság igérete
az élettel felér.
Ó, csal az ember élete!
ki tudja, mi nem ér?
Ruhád is lesz még fekete,
hajad is lesz fehér…

Gundy Sarolta – Hunhír.info