Vajon bebetonozott szerepmodellek határozzák meg egyes jobboldali értelmiségi csoportok hallgatását, csendes, visszafogott bírálatát, építő kritikáját vagy kesergését az éppen ordítozó intoleranciával szemben manapság?

Miért gyalázhatják a keresztényeket, a konzervatívokat, a magyarul szépen beszélőket, vagy éppen a nemzeti érzelmű honfitársainkat álbaloldali és álliberális honfitársaink? Mi lenne a keresztény-konzervatív értelmiség nagy részének feladata, kötelezettsége ebben a rettenetes iszapbirkózásban? (Nem álkonzervatívokról és álkeresztényekről beszélek.)

Régóta azt figyelem, hogy mind a mai napig suttogva beszélünk régi dolgokról, történésekről. Úgy, ahogy szüleink és azok barátai suttogtak az ötvenes-hatvanas években. A mai napig belénk égett sémák határozzák meg a keresztény-konzervatív értelmiség nagy részének viselkedését. Vigyázunk, nehogy sértsünk, vigyázunk, nehogy véletlenül is félreérthetőt mondjunk, csak finoman és tapintatosan, mert mi lesz, ha ránk sütik a nacionalista, a szélsőjobbos, a rasszista, vagy éppen antiszemita jelzőt?

Inkább hallgat, lenyel, hagyja magát megalázni az igazi (és nem ál-) keresztény ember, álnéven ír a FB-oldalakon a gerillamédia portáljain, ájultan tisztel, vagy udvariasan szól vissza, jobb esetben magányosan küzd, de összeszervezett, magát pocskondiázni nem hagyó, a durvaságokat keményen visszautasító, az egységesen fellépni képtelen konzervatív értelmiség valamiért mindig alulmarad a mocskolódókkal, karácsonyfaelbontókkal, keresztfűrészelőkkel, adventi kettős kereszt állítását megtiltó polgármesterekkel, jászolrombolókkal szemben.

Kinek akarunk megfelelni? Mitől félünk? Netán nem éppen azért mernek pocskondiázni keresztény érzelmű embereket, mert a csendes ellenállást gyávaságnak fogják fel? Rájátszunk vajon arra, amit a Kanadába emigrált író mondott? „A magyar genetikusan alattvaló.” (Genetikailag egyébként.) Ezt is csendesen nyelte le a „moslékzabáló” keresztény-konzervatív értelmiség jó része.

Kérem! Én nem zabálok moslékot! Nem is hallgatok röfögést! Rezisztálok, ha kell, magányosan, de természetesen békés eszközökkel! Még ha a fővárosi ellenfél (nem ellenség!) gyűlöl, csúfol, képződménynek és még ki tudja minek is nevez bennünket.

Gundy Sarolta – Hunhír.info