Tavaly márciusban az aktuális évforduló kapcsán megemlékeztünk Kárpátalja 1939 márciusi visszatéréséről. Természetesen nem lenne értelme az egész írást megismételni, azonban a Horthy-rendszer Kárpátalján is érvényesített kisebbségpolitikája kapcsán érdemes lehet néhány megállapítást megismételni, hangsúlyozni, dokumentumokkal alátámasztani. Mindennek sajnálatos aktualitást adhat az ukrán titkosszolgálat ismeretes akciója a kárpátaljai magyar közösség és képviselői ellen. Az ukrán szervek által szeparatizmusként minősített cselekmények, például a magyar kisebbség himnuszának éneklése miatti fenyegetések és szankciók hogyan is hasonlíthatóak a közel 80 évvel ezelőtti magyar államigazgatási és kisebbségpolitikai gyakorlathoz.
Bizonnyal mindenki előtt ismeretes lehet, hogy Kárpátalja az 1939. március 14-17. között lezajlott magyar katonai akció révén tért vissza Magyarországhoz.
A Teleki-kormány gondolkodott valamiféle autonómia, a Kárpátaljai Vajdaság kialakításában, de ezt a háborús viszonyok levették a napirendről. A magyar állam és hadsereg azonban a legteljesebben biztosítani szándékozott a kisebbségi jogokat a mintegy 12.000 négyzetkilométernyi, közel 600.000 lakosú területen, melynek kétharmada rutén volt.
Már 1939. augusztus 2-án rendelet jelent meg a kétnyelvűségről, vagyis a magyar-orosz nyelvként nevezett rutén nyelv hivatalos használatáról. Ezek szerint a közlönyöknek két nyelven kell megjelenni, a nyomtatványoknak is kétnyelvűeknek kell lennie. Vitéz Bartha Károly m. kir. honvédelmi miniszter augusztus 9-én rendeletet adott ki a VIII. kassai hadtest számára, mely alapján bár a honvédség vezényleti nyelve Kárpátalján is magyar, azonban csapatnyelvként alkalmazható a rutén nyelv. Az űrlapok, a laktanyai feliratok esetében is a kétnyelvűségnek kellett érvényesülnie.
A Hadtörténeti Levéltár dokumentumai magukért beszélnek:
A Honvédelmi Minisztérium lefordíttatta magyarra a rutén – más kifejezéssel ruszin – himnuszt, melyet a helyi lakosság rendszeresen elénekelt különféle ünnepek alkalmával.
A jó viszonyt jelezte a magyar szervek viszonyulása a rutén himnuszhoz. 1941 januárjában, Kozma Miklós, Kárpátalja kormányzói biztosa hivatalosan kérvényezte a rutén himnusz törvényes használatát. A Honvédelmi Minisztériumhoz történő felterjesztésében ismertette, hogy a Kárpátalján megtartott állami és egyházi ünnepségek esetében a magyar himnuszt követően a helyi lakosság intonálta és elénekelte a rutén himnuszt, melyhez a honvédség rutén tagjai is csatlakoztak. Ezért elrendelendőnek tartotta, hogy a honvédség jelenlevő tagjai a rutén himnusz alatt is tiszteletadást teljesítsenek, és „vigyázz” állásban maradjanak. A rutén honvédek pedig a jelenlévő polgári személyekkel együtt elénekelték himnuszuk. A felterjesztést a HM támogatta.
Mindezek tükrében felmerülhet a kérdés, merre halad az európai civilizáció, vagy a 2014-es belpolitikai fordulat következtében az Oroszországgal való szembefordulást választó Ukrajna, a teljesen természetes, az Európai Unióban is elfogadott kisebbségi jogok korlátozásával, azok szeparatizmusként való beállításával? Nyilvánvaló, hogy az Oroszországgal való konfrontáció törvényszerű következménye lett az egyre mélyülő gazdasági válság, a szociális feszültségek pszichológiai túlkompenzálását szolgáló szélsőséges nacionalizmus. Ennek a következményei lettek a Krím Oroszország melletti döntése, önrendelkezése, és a Donyecki-, valamint a Luganszki Népköztársaság önállósodási törekvései. Úgy tűnik, Ukrajna már képtelen e folyamatokat visszafordítani.
Az Ukrajna lakossága mintegy negyedét kitevő orosz kisebbség arányaihoz nehezen hasonlítható a mintegy 150.000 főnyi kárpátaljai magyarság. Őket szeparatizmussal vádolni egyszerűen nevetséges, minderre csak pszichológiai válaszokat találhatunk. Ha már az orosz kisebbségek önrendelkezését, útválasztását nem sikerült eltéríteni, keressünk egy, az ország össznépességéhez lényegében jelentéktelen számú nemzeti kisebbséget, amelyen le lehet vezetni a másutt elszenvedett frusztrációkat.
Ismeretes, hogy Ukrajna területén él lengyel kisebbség is, elsősorban Kelet-Galíciában. Tény, hogy a lengyel politika nemigen foglalkozik velük, egy esetben az egyik lengyel politológus mint elukránosodott lengyelekről beszélt e pár százezer emberről. Románok is élnek Bukovinában és Kárpátalján, talán rájuk jobban odafigyel anyaországuk. A magyar nemzet számára azonban rendkívül fontos a kárpátaljai nemzetrész, és nem is hagyhatja szó nélkül a jogfosztó törekvéseket.
Közismert, hogy Ukrajna a második világháborút követően, a szovjet rendszerben – elsősorban az orosz politika jóvoltából – olyan területekhez jutott, melyek korábban soha sem tartoztak hozzá. Krímet 1954-ben kapta meg Oroszországtól a doni kozákok a lengyel-litván állam elleni felkelése 300. évfordulóján. Megkapta még a vegyes etnikumú Bukovinát, Kelet-Galíciát és Kárpátalját. E területeken pár százezernyi nem ukrán népesség él. E területek arányukban és népességük számában mondhatni jelentéktelenek egész Ukrajnához viszonyítva, ahol csak az oroszok jelentenek jelentős kisebbséget.
Épp ezért teljesen érthetetlen az utóbbi évek folyamán folyamatosan erősödő ukrán asszimilációs, és jogkorlátozó politika, illetőleg az alaptalan szeparatista vádak egy, az ország össznépességéhez képest jelentéktelen számú kisebbséggel szemben. E megnyilvánulások csak a belső meghasonlottság, a frusztráció jelei, ezen kívül egy magát is lejárató sovinizmus kifejeződése.
A közölt dokumentumok tükrében a mai ukrán kisebbségpolitika fényévekre van a Horthy-rendszer alkotmányos viszonyaitól. Szerencsés lenne, ha mindez tudatosulna mindenkiben, aki nemzeti múltunk rágalmazásában éli ki magát.
Károlyfalvi József – Hunhír.info
