„Nem szabad soha meglepődnöd a visszhang felett, mellyel az ember a másik ember szavára felel.” (Márai Sándor) Ez biztosan így helytálló. Különösen, ha Márai mondja. Ám kénytelenek vagyunk tovább gondolkozni.

Tekintsünk bizonyos extremitásokra, hiszen ott vannak pl. a vak emberek. A fehéret tudja-e kapcsolni a vak ember bármilyen színhez? Magyarázzák s lehet, hogy jót is akarnak neki, amikor kellő részletességgel körülírják, hogy mi az a szín, de mindez hasztalan. A vak ember vak. Hiába mesélsz neki egy érzékletes színkavalkádról, hatástalan vagy rá, mert nincs képi és színérzéke. Nincs. Hiányzik. Így született sajnos.

A siketnek elmondhatod-e, hogy milyen a mély hang, vagy milyen a magas C? Érzékeltetheted-e, hogy milyen a finoman csurgó hegedűszóló, vagy az öblös trombitahang közötti különbség? Aligha.

Meg kell érteni, hogy más a vakság és más a sötétség. Más a süketség és más a meg nem hallás, sőt, más a félrehallás… És egészen más a némaság és a nembeszélés, vagy a kibeszélés, vagy a félrebeszélés.

Mindez csak néhány példa a félreértések lehetséges okaira. És hogy visszatérjek Márai sugallatára: amikor ezt itt írom, ebben a pillanatban a világon 7 824 960 150 ember él, de mire befejezem még több lesz. Ennyi vélemény, ennyi visszhang-variáció. Meglepődni ezért SOHA nem szabad! Különösen nem a világpolitika vak és süket történéseiben! Hogy finom analógiát hozzak…

Gundy Sarolta – Hunhír.info