A liberális komprádor kapitalizmus, az éjjeliőr állam propagandistái rendszeresen szitokszóként alkalmazzák a populizmus fogalmát, nem ismerve annak másik értelmezését. Most – bár kevésbé Hunhír profiljába tartozik – mégis érdemes lenne kitérni a fogalom latin-amerikai értelmezésére, egy kis történelmi visszatekintés kíséretében. A felvetés időszerűségét Juan Domingo Peron argentin elnök 125. születésnapja – 1895 október 8. –adhatja. Sajnos a magyar sajtóban inkább negatív előjelű hangok jelentek meg az évforduló kapcsán.
Fiatal korban viszonyítási alap nélkül az ember hajlamos, fogékony lehet más világok, távoli egzotikus környezet, bátor személyek, cselekedetek abszolutizálására. Ma is beleeshet ebbe a hibába a reális mozgatóerőket, háttereket tényszerűen nem ismerő, a világra bizonyos erkölcsi érzékkel, ugyanakkor nem megfelelően éles és tiszta optikával tekintő fiatal. Ez lehetett a másfél évtizede megjelent Che Guevara kultusz oka.
Az érdeklődőt egyetemista korában idealista módon ragadtak magukkal bizonyos történelmi események, személyek, törekvések a latin-amerikai kontinensről. Ez ma is így van sokakkal. Később lehet csak átlátni a többoldalú mozgatóerőket, hátteret. Még fontosabb azonban, hogy a jelenlegi magyarországi helyzet, vagy a jövő tekintetében képesek legyünk bizonyos tanulságok levonására.
Tekintsünk vissza Latin-Amerika két világháború közötti, és a következő évtizedének történelmére. Az első példa Nicaragua lehet, ahol bizonyos társadalmi erők (széles nemzeti burzsoázia, kispolgárság, ipari munkásság) hiányában nem alakulhatott ki populista rendszer.
Közép-Amerika 1838-ig egységes állam volt, majd öt kis államra bomlott. A térség egyik kis állama volt a két világháború között Nicaragua. Tavak és vulkánok országának minősítették a földrajzi leírások. Gazdasága egyoldalúan monokulturális jellegű volt. Az 1934-es statisztika szerint a 118 ezer négyzetkilométeres országot csak 850 ezer ember lakta. Csak 17 százalékuk volt kreol vagyis fehér, a többi indián vagy mesztic. A formálisan független köztársaság az USA befolyása alatt állott, különösen Zeyala elnök 1909-es megbuktatását követően, majd az 1914-es Brian-Chamorro egyezmény „törvényesítette” Nicaragua függő helyzetét.
A politikai élet a formális alkotmányos mederben csordogált, két fő politikai erőről lehetett említést tenni, természetesen mindkettőt a fehér uralkodó csoportok vezették. A konzervatívok főként a hagyományos nagybirtokosokat, a haciendák urait képviselték és jobban kötődtek a katolikus egyházhoz. A liberálisok szintén a földbirtokhoz kötődtek, ugyanakkor a gyenge városi polgárság, a kereskedelmi tőke is ide sorolható. Városi középosztályról csak nagyon zárójelesen lehetett beszélni. A liberálisok talán jobban képviselték a hagyományos szabadelvűséget, a Nicaragua címerében is megtalálható francia forradalmi jelképeket.
Az első világháborút követően felerősödött az észak-amerikai monopóliumok: az United Fruit Company és a Cuyamel Fruit Company földszerző ambíciója. E tevékenység vesztesei az indián és mesztic parasztok voltak, a tőlük elorzott földeken banán-, kávé- és más ültetvények jöttek létre. A kreol lakosság sok esetben kiszolgálta az USA monopóliumait.
Carlos Solarzano liberális elnök ellen Chamorro konzervatív politikus 1926-ban államcsínyt hajtott végre. Ez konzervatív-liberális polgárháborút váltott ki, mely kiterjedt az ország északkeleti területeire is. Az indián parasztok földjeik védelmében, a monopóliumok ellen fogtak fegyvert. A két nagy párt békét kötött 1927-ben, a parasztok azonban tovább folytatták az ellenállást. Tehát megállapíthatjuk, hogy a komprádor szerep Nicaragua társadalmán belül etnikai értelemben is törésvonalat jelentett.
A liberális ellenállás balszárnyán megjelenő paraszti mozgalom azonban az őserdő, tavak, folyók, hegységek terepviszonyaitól támogatva folytatta az ellenállást. A mozgalom legendás vezetője Cesar Augusto Sandino lett, aki a maximálisan 800-1000 parasztból álló gerillaseregével, az amerikaiaktól zsákmányolt sprigfield-puskákkal, szardíniásdobozokból készített kézigránátokkal sikeresen vette fel a harcot az USA expedíciós egységei és a kormányerők ellen 1927-33 között. Sikerei csúcspontján az egyik északi tartományt Nueva Segovia néven önálló állammá nyilvánította.
Bár nem volt iskolázott értelmiség, de Bolivárt tekintette a fő eszmei iránymutatónak. Felismerte az USA tőkebehatolás, a gazdasági, politikai függés veszélyeit. Az 1928-as pánamerikai értekezletet, mint a kontinens megalázását értékelte: „A kilencvenmilliós Latin-Amerikának egységesen kell fellépni legbrutálisabb ellenségünk, a jenki imperializmus ellen.”
A világot felforgatni igyekvő Komintern 1928-as VI. kongresszusa is felfigyelt a Nicaraguában zajló eseményekre, üdvözletét küldte „Nicaragua harcoló munkásnak és parasztjainak”. Szerencsére csak ezt…
A pánamerikai kongresszus, a mexikói kormány sem akart beavatkozni Nicaragua belügyeibe, hiába keresett volna Sandino támogatókat. Pedig látványosan kifejezte a pánamerikai szolidaritás eszméjét: ”Nekünk-Latin-Amerikához méltó embereknek Bolivárt, San Martint, Hidalgót kell követnünk és azokat a mexikói gyerekeket, akik 1847 szeptemberében estek el Chapultepec-ben a haza és a faj védelmében, a jenki golyók által.” Itt a mesztic-indián faji gondolkodás egyértelműen érzékelhető. Visszatérve misztikus eszméket fejezett ki, magát egy isteni cél képviselőjeként aposztrofálta, harcosaiban a testvériség tudatát akarta megerősíteni. A korszakban népszerű teozófikus manipulációk őt sem kerülték el, gerillái előtt kijelentette, hogy előre megérzi az ellenség közeledését.
Semmiképp nem minősíthető marxistának. Luz y Verdad – Fény és Igazság című kiáltványában filozofikus gondolatait közvetítette. Szerinte az éter előtt a természet első szubsztanciája a lét vágya volt, vagyis a szeretet és a béke. A szeretetet a Teremtővel, vagyis Istennel azonosította. A szeretet egyetlen gyermeke az isteni igazság, melyet hadseregének kellett volna győzelemre vinni. A közelgő végítélet eljövetelét Közép-Amerikában várta…
Fő céljaként a nemzeti szuverenitást jelölte meg. Ezért sem állja meg a helyét Hoower USA elnök véleménye, hogy ő kommunista. Bár Vittorio Vidali olasz publicistának naivan úgy fejezte ki magát, ő is az: „Talán nem voltak kommunisták, Jézus Krisztus, Platon, Szokratész is?” Zárójelben megemlítendő, hogy a későbbi sandinista mozgalomban, példaként Ernesto Cardenalnál is megjelent egy erőteljesen katolikus, evangéliumi gondolatiság. Nyilvánvalóan Sandino nem illett volna példaként Rudas László vagy Lukács György akkori moszkvai filozófiai szemináriumi hallgatói közé…
Abban az értelemben sem volt kommunista mint Salvadorban Farabundo Marti, aki a földvesztések és a világgazdasági válság hatására a fellázított, machetével felfegyverzett indiánok tömegeit vezette rohamra, sok helyen „Éljen a szovjet köztársaság!” jelszóval a kormánycsapatok géppuskái ellen 1932-ben.
Sandino pragmatikusabb megoldásokat tervezett, példaként a parasztok önkéntes szövetkezését. Így békét is kötött a kormánnyal, mikor a külső támogatás hiányában és a megegyezés reményében lehetőséget látott céljai legalább részbeni megvalósítására. Az USA segítségével megszerveződött Nemzeti Gárda parancsnoka, Anastasio Somoza 1934 februárjában egy tárgyalást követően megölette. Az ország ezt követően hosszú időre a szinte a Somoza család magánbirtoka lett. A hetvenes évek végén a Sandino nevével fémjelzett mozgalom átvette ugyan a hatalmat, de később teret kellett engednie az alkotmányos kormányzásnak, amely már más szociális tartalommal bír, mint az 1920-as években.
Jelentős történészek, az amerikai Neil Macaulay és Gregorio Selser már részletesen, pontosan feltárták Közép-Amerika történetének ezt az érdekes, de mégis tanulságos epizódját.
A mára vonatkozóan mindebből talán azt a tanulságot vonhatjuk le, hogy hiába előzi meg valaki a korát, ha nincs megfelelő társadalmi háttér és közeg, a jogos célok sem tudnak érvényesülni. Másrészt veszélyes, ha egy társadalom törésvonalai egybeesnek az etnikai törésvonalakkal.
Más folyamatok bontakoztak ki Latin-Amerika óriásában, Brazíliában. Az 1822-ben független császárság 1889-től köztársaság, ekkor szűnt meg a rabszolgaság is. A majd’ Európa nagyságú országban súlyos gazdasági-politikai ellentmondások jelentek meg. A tartományi, regionális széttagoltság, a rendkívül eltérő területi fejlettségi viszonyok is éles ellentéteket keltettek. Az 1910-es évek második felében, a 20-as évtized elején tovább éleződtek a belső konfliktusok.
A két fő politikai erő: a Sao Paulo államból kiinduló un. paulisták és a Minas Gerais államból származó ún. mineirók váltogatták egymást a hatalomban. Előbbiek inkább a liberális ipari és kereskedelmi tőkét, utóbbiak pedig a hagyományos földbirtokot képviselték. Az ország mélyebb társadalmi problémái megoldására egyik irányzat sem volt felkészülve. Brazília rákényszerült tőkeszegénysége miatt a már jelenlévő brit és az egyre jelentősebb erővel megjelenő észak-amerikai tőkére.
A Latin-Amerikában legjelentősebb létszámú hadseregen belül is ellentétek jelentek meg. A fiatal tisztek, hadnagyok, a tenenték nem érezték biztosnak szociális, egzisztenciális helyzetüket, valamint a ranglétrán történő előrehaladás lehetőségét. Hatott rájuk a brazil társadalom jelentős rétegeinek nyomora is.
A fiatal tisztek Siqueira Campos vezetésével felkelést robbantottak ki 1922. július 5-én Rio de Janeiroban a Lemé és Copacabana erődben. A zendülők elbocsátották a legénységet, majd 18-an, 17 tiszt és Octavio Correira vidéki kisbirtokos elindultak a Copacabanán, hogy mint mondták „tüntetésükkel és halálukkal elősegítsék Brazília megmentését.”
Pontosan két év múlva Sao Pauloban Bernadines elnök és a hadsereg vezetése ellen robbant ki felkelés. 1924 októberében a déli tartomány Rio Grande de Sul helyőrsége egy része lázadt fel Luis Carlos Prestes, egy fiatal mérnök-kapitány vezetésével. Ezt a lázadást nem tudták a kormányerők leverni, kitörtek a bekerítésből. Ezt követően a brazil vidék forradalmasítására elindult a Prestes-hadoszlop mintegy 26000 kilométeres útjára. Sem a brazil vidék szellemileg is elnyomorodott tömegeit, sem a magyar példával a paraszti ellenálláshoz, betyárokhoz hasonlítható cangaceiro-mozgalmat nem tudták maguk mellé állítani. A Luis Carlos Prestes, Lionel Rocha, Juarez Tavora, Siqueira Campos által vezetett, maximálisan 2000 főt számláló hadoszlopot sok esetben a mintegy 100 ezres brazil hadsereg szinte 30 ezer katonája üldözte, de mindig kibújtak a gyűrűből. Példaként egy mocsaras területről Contestadonál úgy vonultak vissza, hogy az őket bekerítő kormányerők egymást lőtték. A Prestes hadoszlop végül 1927 februárjában 800 főre apadva átlépte a bolíviai határt. A leszakadt részt Siqueira Campos a Mato Grosson, az őserdőn át Paraguayba vezette.
A világgazdasági válság súlyos problémákat idézett elő a mezőgazdasági- és a kávéexportban, drágult az import, sok vállalat, földbirtok tönkrement. Növekedett a munkanélküliség, tovább éleződtek szociális feszültségek.
Az 1930 márciusi választást a Konzervatív Koncentráció nyerte meg a Getulio Vargas vezette Liberális Szövetséggel szemben. A Liberális Szövetségben működő polgári nacionalista értelmiségek és katonák, reformerek azonban nem fogadták el a választás általuk vitatott, valóban kétes eredményeit, felkelést szerveztek.
Csak így érezték megvalósíthatónak fő céljaikat: a földreformot, a nacionalizálásokat, az állami tervezést a gazdaságban, a szociális reformok és jólét megteremtését.
1930 november 3-án Getulió Vargas Rio Grande de Sul állam kormányzója, volt ügyvéd, pénzügyminiszter elfoglalta Brazília elnöki székét. A kíséretével gaucho kalapban és vörös sállal érkező új elnök jelentős reformokat indított el.
Az 1934-es új alkotmány korlátozta a tartományi decentralizációt, növelte a központi kormány hatáskörét, eddig páratlan módon törvénybe iktatta a társadalmi reformizmust. A hazai ipart, a kávétermelést vámsorompókkal, adókedvezményekkel, állami felvásárlással, kompenzációval védte. Energetikai, infrastrukturális beruházásokat indított el. Ún. Travalhista, a munkások érdekében meghozott szociális törvényei viszonylag népszerűvé tették. A szakszervezeti mozgalmat olasz mintára korporatív irányba szándékozott irányítani, befolyásolni. A kormányzati szerkezetet is céljaihoz igazította: nevelésügyi, egészségügyi, munkaügyi, ipari minisztériumokat szervezett.
Vargas egyrészt szembekerült a korábbi rendszer előjogaikat védő és komprádor csoportjaival, melynek jele az 1932-es felkelés volt Sao Pauloban, másrészt a megerősödő szélsőbaloldallal. Az utóbbi sem volt veszélytelen…
A Komintern hatására 1935 tavaszán létrejött a Nemzeti Felszabadító Bizottság, egy baloldali szövetség-népfront, amelyet a Brazil Kommunista Párt és vezetője, az ekkor már kommunista Luis Carlos Prestes irányított. Az ekkor mintegy 45 milliós országban másfélmilliónyian csatlakoztak a baloldali szövetséghez. Csak talán érdekes következtetésre ad lehetőséget, hogy a baloldali, liberális értelmiség, a Modern Művészetek Klubja is csatlakozott. Bár Vargas rendszerébe beépítette a régi tenentéket, kisebb részük csatlakozott a népfronthoz.
Vargas bírósági úton betiltatta a népfrontot, erre fegyveres felkelés kirobbantását kísérelték meg. A hadseregen belüli politikai és generációs ellentétek sajnálatos atrocitásokban nyilvánultak meg, sok idősebb tisztet álmában öltek meg a kaszárnyákban. A Rióban, Recifében, Natalban kitört lázadáson a kormány gyorsan úrrá lett, az utóbbi helyen pár napig működő forradalmi kormány jött létre. Vargas és az uruguayi elnök, Gabriel Terra is a Szovjetuniót tették felelőssé a lázadásért, bár ezt Litvinov cáfolta a Népszövetségben. Érdekes lenne megvizsgálni, hogy az ekkortájt itt működő szovjet kereskedelmi képviselet esetleg más tevékenységet is végezhetett…
Vargas 1937-ben az ún. Új Államot (Estado Novo) hozta létre. Korporatív rendszer, az állam által szervezett nemzetgazdaság, állami szociálpolitika voltak az olasz és portugál minták által ihletett rendszer fő jellemzői.
Csak zárójelben, az általános sablonokkal szemben említhető, Vargas bár rövid ideig együttműködött a német irányvonalat képviselő, talán ötödik hadoszlopként minősíthető Brazil Integralista Akcióval. A Plinio Salgado vezette mozgalom azonban az 1938 májusi sikertelen államcsínykísérlete után szintén a betiltás sorsára jutott.
Vargas életét tette fel hazája gazdasági fejlődésére, felemelkedésére. Ezt halálával is megpecsételte, második elnökségének egy katonai puccs vetett véget 1954-ben, ezért öngyilkos lett.
Mindez csak rövid ismertető a Luis Lisanti, Wirth, Helio Silva jeles történészek témával foglalkozó műveiből.
Szintén máig népszerű, megbecsült törekvések jellemezték az argentin Juan Domingo Peron elnök politikáját. Az 1895-ben született katonai vezető az 1943-as katonai államcsíny révén került hatalomra. Érdekes, hogy 30-as években Olaszországban folytatott tanulmányai mellett számos európai országban megfordult, így a Szovjetunióban, Jugoszláviában és Magyarországon is. Előbb honvédelmi, majd szociális miniszteri tisztséget töltött be, e minőségében jelentős szociálpolitikai intézkedéseket vezetett be a munkavállalók védelmében, ez meglehetősen népszerűvé tette. Példaként már az 1944/28194. számú törvény segített a legszegényebb mezőgazdasági dolgozókon: bevezette a minimálbért, a fizetett szabadságot, családi pótlékot. Ugyanez történt az ipari munkásság esetében is. Ez alapozta meg későbbi választási sikereit.
Bár 1945-ben megbuktatták, az 1946-os választáson visszatért a politikába, 1951-ben ismételten elnök lett. Határozott koncepció alapján építette ki justicialista (társadalmi igazságra és együttműködésre épülő) politikáját: nacionalizálták a nemzeti bankot, a húsipart, húsexportot, a vasutakat, a telefonszolgáltatást, és a gazdaság még néhány kulcsszektorát. Ezáltal a nemzeti jövedelem belső felhasználása növekedhetett, ezt szociálpolitikai intézkedésekre lehetett fordítani.
Politikai munkásságában is társa volt második felesége, hitvese, Eva Duarte (1919-1952). Evita gyermekkorában sokat szenvedett, mert egy földbirtokos és alkalmazottja házasságon kívüli kapcsolatából született. Talán ez erősítette fel benne az emberi szolidaritást, együttérzést. Szociális miniszterként sokat segített a rászoruló szegényebb néprétegeken.
Az Eva Peron Alapítvány szintén sokat tett a rászoruló társadalmi csoportokért, személyekért. Eva Peron tragikusan fiatalon, rákban hunyt el. Peront 1955-ben az USA támogatásával végrehajtott katonai puccs döntötte meg. 1973-74-ben rövid ideig még visszatért hazája élére.
Érdekes adalék, hogy a hazai kormányzatok által erőteljesen támogatott producer peronizmus iránt kritikus filmje az argentin közvélemény rokonszenve és pozitív értékelése miatt nem Buenos Airesben, hanem Budapest hasonló, századfordulós, eklektikus városrészeiben készülhetett.
Peronhoz hasonló eredményeket mutatott fel Lazaro Cardenas elnök szociális és nemzeti ihletettségű kormányzata Mexikóban. Kevésbé tartós kifutású volt German Busch, David Toro, és Villaroel bolíviai elnökök törekvése a Paraguay ellen vívott vesztes, 1932-35-ös chaco-i háború után az olajipar nacionalizálására, a nemzeti gazdaság és a német és olasz politika által ihletett szociálpolitika megszervezésére. Természetesen hazájuk társadalmi-gazdasági fejlettségét sem lehet Brazíliához, Argentínához, Mexikóhoz hasonlítani.
Mindezekből azt a régi megállapítást vonhatjuk le, hogy a felelős nemzeti politika nem engedheti ki a kezéből a nemzetgazdaság kulcsszektorait, az állam szervező funkcióját, a felelős szociálpolitikát. Hazánkban is megjelentek a baloldalnak álcázott pénzügyi spekulánsok, bűnözők, komprádor elemek…
Néhány szót még érdemes említeni Kubáról. Anderle Ádám ismert történész egyik új műve szerint még 1958-ban is fölényben volt Batista elnök hadserege a felkelőkkel szemben. Vagyis az egyébként sok tekintetben negatívumokat is képviselő rendszer 10 ezer katonával, egy tankzászlóaljjal rendelkezett, Castro és Che Guevara gerillái 1500-3000 főt számlálhattak. Vagyis a jelentős fölényt nem tudták érvényesíteni az ejercito, a hadsereg kelletlensége miatt. Castróék a megszerzett hatalmat vaskézzel ragadták meg, építették tovább szovjet módszerekkel. Ezáltal tehát hosszú időre odavesztek Kuba alkotmányos, demokratikus lehetőségei… A fiatal magyar balosok közt igen népszerű Che Guevara a forradalom után jelentős szerepet töltött be a leszámolásban, 1959 után az előző rendszer mintegy 500 politikai vezetőjét, katonáját végezték ki. Persze a mai kubai rendszer bizonyára még mindig sokkal jobb, szabályozott társadalmi viszonyaival, mint számos más latin-amerikai állam az utcán tomboló erőszakkal, drogkartellekkel, stb.
Tehát van mit tanulnunk, van min elgondolkodnunk Latin-Amerika történelme kapcsán. S még talán csak egy végső XIX. századi összehasonlítás. A Felszabadító, Bolivár döntő csatáit 2-3000 harcosával vívta meg a spanyolok ellen. Magyarország százezres haderőket tudott felmutatni a XIX. század különböző időszakaiban. Czetz János Bem hadtestparancsnoka szervezte meg a modern argentin hadsereget. A magyar államiság, gazdaság, oktatás, tudomány e században összehasonlíthatatlanul fejlettebb szintre ért, mint Latin-Amerikáé. Mára lassan már Latin-Amerika legfejletlenebb államai is megelőznek minket, úgyhogy a kontinens jó példáiból csak keveset tudtunk tanulni.
S egy ponton újra találkozott Latin-Amerika és hazánk története. 2009 áprilisában a korlátolt, csak a demagóg indián faji szempontok szerint gondolkodó bolíviai elnök, Evo Morales kegyetlen, indokolhatatlan leszámolási akciójának esett áldozatául egy kitűnő bolíviai-magyar személyiség, Eduardo Gy. Flores.
Az ő pályafutása nagyszerű íve volt a becsület és a lelki-intellektuális gondolkodás fejlődésének. Baloldali magyar-zsidó és bolíviai családból származva eljutott a horvát szabadságküzdelemnek saját élete kockáztatásával történő védelméig, majd a magyar jobboldaliságig.
Latin-Amerika és hazánk közötti sok közös önsorsrontó momentum ellenére reméljük, talán ránk nem vonatkozik Bolivár egység hiánya miatti keserű kifakadása: ”Sohasem leszünk boldogok.”
Károlyfalvi József – Hunhír.info