Erről beszélni kell, mert fontos téma! Vezethet-e az élet megtagadása céltalan és értelmetlen végállomáshoz akkor, ha valaki nem is próbál meg semmit sem tenni, próbálkozni, világosan látni a saját ismeretlen, feltáratlan helyzetét?

Csak azért, mert azt hiszi, hogy menthetetlenül beteg? És még nagyobb a döbbenetem, hogy nem küzdelemre szólítják az embertársak, hanem tudatlanságukban ők is elsiratják. Nyilvánosan, hangosan könnyeznek érte, ahelyett, hogy keményen megráznák és észérvekkel meggyőznék. Amikor se nem hallunk, se nem látunk, se nem beszélünk… csak azt hisszük, hogy méltósággal hátat fordíthatunk a nagyvilágnak, vajon lerombolunk mindent, ami volt, és a méltóság fals képébe burkolózva tulajdonképpen méltatlan struccpolitika követőjévé zuhanhatunk? (Miközben szent meggyőződése, hogy EZ AZ Ő méltósága így majd maga végzi be az ÖNNÖN tragédiáját…

Neeee! Ne sirassatok előre senkit, soha! Segítsetek inkább! Ez az egész olyan, mint a vaknál a fény túloldala. A látó nem tudja, milyen a vak fénye és a vak nem tudja, milyen a látó igazi sötétsége. Kívánom, hogy mindig jöjjön a szükséget érzőnek egy útmutató fénynyaláb, amit egyénileg is képes követni! Követni, mert az élete új – bár még rögös – célja és a tudomány mai állása is azt diktálja. Ami például 50 éve még gyógyíthatatlan volt, vagy 70-80 száazlékban halálos, az ma már 95 százalékban gyógyítható. Hinni kell benne! Mert az az igazi, a megkérdőjelezhetetlen méltóság, nem a cél nélküli méltatlan hátrafordulás…

Gundy Sarolta – Hunhír.info