A II. bécsi döntés 80. évfordulója. A 80 évvel ezelőtti eseményről, kérdésről már sokszor és sokat foglalkozva, írva és előadásokat tartva, gondolkodtam e rövid írás címén. Jó lett volna a magyar ünnep cím, azonban pár éve a hírhedt, egy bizonyos politikai-kulturális közeg igényeinek megfelelő, beteg lelkiségű színházi produkció sajnos lejáratta e címet. Pedig magyar ünnep volt, és ma is az.
Jó lenne, ha honfitársaink többsége tudatában lenne hazánk a két világháború közötti rendkívül jelentős gazdasági-, kulturális-, művészeti-, sport-, szociális- és egyéb területeken elért és kifejtett teljesítményeinek és erőfeszítéseinek. A belső társadalmi igazságtalanságok lassú leküzdése, a felemelkedés a 30-as évek végén egyre jelentősebb eredményeket tudott felmutatni. Mindez egy időben következett be Európa 1938-41 közötti átrendeződési folyamataival.
Magyarország rendkívül elszigetelt volt, a jól felfegyverzett kisantant államai bármelyik percben ugrásra készen álltak. A revíziós célok elsősorban Németországnál és Olaszországnál találtak megértésre és rokonszenvre. Míg a nemzetiszocialista Németország inkább taktikázva, a térség egyensúlyát fenntartani igyekezve fogadta el a területi változásokat, a fasiszta Olaszország már korábban és nyíltabb formában állt ki Magyarország igazsága mellett. Mikor Benito Mussolini 1936. november 1-jei, a milánói Dóm téren elmondott beszédében meghirdette Magyarország igazságát, diplomáciai konfliktus alakult ki az Olasz Királyság és a Román Királyság között.
A 30-as évtized végére a gazdasági-, szociális-, kulturális- és sportsikerek mellett politikai és katonai sikerek is születtek. A Huba I-II-III. terveknek megfelelően megkezdődött a honvédség rohamléptű fejlesztése. A Dél-Felvidék magyarsága az 1938. november 2-ai, I. bécsi döntés révén tért vissza, mely kérdésben a brit és francia diplomácia elvben elfogadta a német-olasz illetékességet. A csehszlovák állam széthullásakor Magyarország elfoglalta Kárpátalját, mely a német diplomácia terveiben, mint az ukrán függetlenség Piemontja is körvonalazódott. Ezért a magyar fellépést az akkori francia diplomácia is támogatta.
A Romániában az 1938-tól létrejött királyi diktatúra rendi-korporatív mezbe öltözött, felszámolta az alkotmányos szabadságjogokat: megszűntek a pártok a Nemzet Pártja nevű állampárt kivételével, a szakszervezetek helyét céhek (breslák) vették át. Fokozódott a kisebbségekre, főként a magyarokra nehezedő politikai nyomás. A zsidók állampolgárságát bármikor megvonhatták.
A királyi diktatúra létrejöttének két fő oka volt. Az első a belpolitikai labilitás és a Vasgárda növekvő népszerűsége volt, melynek terrorakcióit a kormány aránytalan és differenciálatlan, nem törvényes visszavágással torolta meg. A másik probléma az volt, hogy Nagy-Románia etnikai értelemben alaptalanul megrajzolt határai miatt szinte minden szomszédjával fenyegető konfliktus vetítette elő árnyékát. A korabeli román sajtó ekkor jó hírt csak a fiatal Károly herceg (a későbbi király) sikeres érettségijéről írhatott.
A szovjet kormány nevében Molotov 1940. június 26-án 48 órás ultimátumban követelte Észak-Bukovina és Besszarábia visszaadását. Ezt a román kormány azonnal teljesítette, a Vörös Hadsereg már másnap megszállta Csernovitz, Chisinau és Cetatea Alba városokat, a román hadsereg viszont demoralizált hangulatban vonult vissza.
Július elején a román Gigurtu-kormány felmondta határai brit-francia garanciáit, melyet még 1939-ben kapott. Úgy tűnik, hogy a brit konzervatív-liberális politikát nemigen zavarta a totális állam bevezetése, a nemzetiségek folyamatos jogfosztása, a zsidók állampolgárságának korlátozása, a Vasgárda tagjai elleni aránytalan és differenciálatlan csendőrterror.
Azonban 1940. június 27-én a Legfelső Honvédelmi Tanács Románia a Szovjetuniónak tett engedményét egyoldalú diszkriminációnak minősítette Magyarországgal szemben, majd megkezdődött a magyar csapatok, mintegy 550 ezer honvéd felvonultatására a keleti határra.
A magyar tervek szerint a 3. hadsereg Kárpátalja felől, az 1. hadsereg pedig a Szilágyságban és Biharban támadott volna a román erődök, a Carol-vonal ellen, melyeket a Repülődandár CA 135-ös és JU 86-os bombázógépeinek kellett volna rombolniuk.
A román haderő mintegy fele: 16 hadosztály, 3 hegyivadász- és 1 erőddandár, 270 tank, 350 repülőgép tartózkodott ekkor már Erdélyben, a magyar csapatok elleni védekezés céljából. A kormány propagandája szerint egy barázdát sem adnak át Magyarországnak.
Besszarábia átadása ellenére további konfliktus fenyegetett a Szovjetunióval, Bulgáriával pedig Dobrudzsa kérdésében éleződött ki a feszültség. Nem volt igazán jó a viszony az SHS állammal sem. Az augusztus 17-24. közötti, Turnu-Severinben tartott román-magyar tárgyalások eredmény nélkül végződtek.
Az ország hangulatát magával ragadta Erdély visszatérésének karnyújtásnyi lehetősége. Csak egy példaként, Horák Béla Bugac idegenforgalmáról írott könyvében olvashatjuk, hogy a Magyarországon, Kecskeméten szereplő, majd Bugacra látogató olasz vízilabda válogatott tagjai már augusztus 22-én magyar vendéglátóik előtt a magyar Erdélyre emelték poharukat.
A magyar katonai fellépés, nyomás, a többoldalú (szovjet és bolgár) fenyegetettség hatására a román koronatanács 28-án jelezte, hogy elfogadja a német és olasz döntőbíróságot.
1940. augusztus 30-án, 14 óra 50 perckor hirdették ki a Belvedere palotában Ribbentropp német és Ciano olasz külügyminiszter a II. Bécsi döntést, melynek értelmében Észak-Erdély és Székelyföld 43000 négyzetkilométernyi, 2,5 milliós lakosságú területe visszatért Magyarországhoz. E hírt a budapesti rádióból pár perc múlva megtudta Erdély magyarsága.
A II. bécsi döntés nemzetközi visszhangja igen eltérő volt. Molotov jelezte Kristóffy követ előtt, hogy nincs észrevétele a döntés kapcsán, másrészt azonban közölte von Schulenburg német követtel, hogy a megnemtámadási egyezmény előzetes konzultációkat írt volna elő. Nem volt lényegi ellenvetés az SHS-királyság részéről sem, a brit alsóházban azonban szeptember 5-én Churchill túlzottnak minősítette a Magyarország által elért területi engedményeket, bár elvben kijelentette, hogy mindig igazságtalannak tekintette a trianoni békeszerződést.
A Magyar Királyi Honvédség szeptember 5-15. között vonult be kijelölt sávonként az észak-erdélyi területekre. A magyar lakosság diadalkapukkal, virágesővel fogadta a honvédeket.
A korabeli Európa legkiemelkedőbb személyiségei voltak nemzetünk akkori vezetői, akik meghatározó szerepet töltöttek be a jogos magyar igények érvényesítésében. Így Horthy Miklós kormányzó, Teleki Pál miniszterelnök, Werth Henrik vezérkari főnök, Bartha Károly honvédelmi-, Csáky István külügy-, Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter, Nagy Vilmos, Gorondy-Novák Elemér és Jány Gusztáv hadseregparancsnokok.
Mindemellett zárjuk szívünkbe azt az 550 ezer tisztet, altisztet, honvédet, akik felkészültek Erdély felszabadítására. Mellettük azokat a fiatal pedagógusokat, közalkalmazottakat, csendőröket, vasutasokat – szüleink generációját –, akik fontos szerepet töltöttek be Észak-Erdély magyar élete újjászervezésében.
Magyar írók: Tamási Áron, Szabédi László, Asztalos István szólaltak meg a Magyar Rádióban és vázolták fel a felszabadulás nagyszerű pillanatait és az erdélyi magyar jövőt.
Valóban óriási változás történt a Magyarországhoz került terület mintegy 2,5 millió lakosa életében, akik közül mintegy 1,2 millió volt magyar, 900 ezer körüli román, a többi szász, örmény, cigány. Megjegyzendő, hogy Dél-Erdélyben mintegy 500 ezer magyar maradt.
A magyar hadsereggel és állammal együtt az alkotmányos szabadság is eljött, helyreállhattak a sajtó-, az egyesülési- stb. szabadságjogok, a szakszervezetek és pártok szabad működésének lehetősége. Gáll Ernő, az ismert kolozsvári zsidó származású, magyar elkötelezettségű író még 1996-ban is úgy nyilatkozott, hogy a királyi diktatúra után felszabadulást jelentett a II. bécsi döntés, majd a magyar állam berendezkedése. Jelentősen javultak az életviszonyok, az ellátás, a kereskedelem, ezt még a 80-as években is megerősítették akkor már idős emberek.
Közlekedési, földrajzi szempontból szükségessé vált 1942-ben a Szeretfalva-Déda vasútvonal felépítése, mely példás gyorsasággal és pontossággal készült el. Az építkezést megelőző kisajátításoknál figyelembe vették a román lakosság szempontjait, igényeit is.
A magyar 4 év hosszú ideig erőt adó lelki forrás volt Erdély magyarsága számára, ellentétben egyes történészek, valamint kulturális diplomaták ellenkező értelmű megállapításaival.
Amilyen szépen kezdődött e négy év, olyan szomorú volt az utolsó néhány hónap. A románok mellett megjelenő szovjet túlerő következtében a hősies harcok ellenére visszaszorultak a magyar-német csapatok. Tragikus események voltak a tavaszi deportálás, a szövetséges légierő terrorbombázásai, majd ősszel a Maniu-gárdák gyilkosságai.
Édesapám, Károlyfalvi József (1922-2007), akkor Kolozsváron szolgált a MÁV-nál. Még 2006-2007 körül is élénken emlékezett ezekre az utolsó hónapokra. Az 1944 augusztusi, rendkívül súlyos pusztítást előidéző szövetséges légitámadásra, miután a kolozsvári állomáson a bejárati jelzőtől, a kijárati jelzőig felfelé meredtek a sínek, majd mikor október elejéig Tordára kellett szállítani a muníciót és ellátást a magyar-német csapatok számára. Friss emlék maradt az is, mikor a szeptember 5-ei, rövid ideig eredményes magyar támadás után átvezették a román hadifoglyokat a városon, akiket a polgári lakosság: ”Így mentek a Tiszáig!” kiáltásokkal köszöntött.
Természetesen maradtak nyugodt és szép emlékek is: a magyar színház, a KAC mérkőzései, a piac forgataga, ahol a románok is kedvesek voltak. Hasonlóképp kedves emlék maradt a Szentlélek, utca, ahol gr. Török Ivánnál kaptak albérletet a magyarországi fiatalemberek. A bohém, rendkívül intelligens gróf sokszor el sem fogadta az albérleti díjat. Hasonló emlékeket idézett fel több, akkor Észak-Erdélyben szolgált ismerős, fiatal alföldi vasutas: Szilágyi János, Korom András, Kabódi Ferenc, Nagy József.
Sajnos Magyarország az Párizsi Békeszerződés 1946-os vitájában elszigetelten nem tudott területi korrekciókat elérni, példaként Bulgáriától eltérően, ugyanis a bolgároknak sikerült elérnie Dél-Dobrudzsa, az 1940. szeptember 4-ei, a Krajovai Egyezményben visszatért területei jelentős részeinek megtartását. A sztálinizmus és a nyugati nagyhatalmak elvtelen együttműködése keresztülhúzta a magyar békedelegáció rendkívül mérsékelt, csekély területi korrekcióra vonatkozó felvetéseit.
A történelmi emlékektől előrelépve megállapíthatjuk, hogy a kommunista Románia soviniszta, asszimilációs nemzetiségpolitikája jelentősen megváltoztatta az etnikai arányokat az 1910-es és az 1941-es népszámlálásokhoz viszonyítva. Ma több nagyvárosban már a 20 százalékos magyar arány fenntartása tűnhet a legfőbb célnak. A Székelyföld területi autonómiája tehát semmiképp nem jelenthet fenyegetést Románia 1919-1920-ban, majd 1946-47-ben, az etnikai elvek figyelmen kívül hagyásával megvont határaira.
Sajnos a nyugati államok sem fogják fel, és nemigen támogatják annak az egykori, XVII. századi európai középhatalom maradványainak az etnikai jellegű autonómia által történő megőrzését, mely Habsburg-ellenes fellépéseivel sokat segített az akkori Hollandiának, Svédországnak és Franciaországnak. A hála sohasem volt történelmi kategória. A nyugati liberális értelmiség számára az őshonos európai kisebbségek, a történelmi államok hagyományai, kultúrája megőrzésénél fontosabb szempont a migránsok, a deviáns kisebbségek, a homoszexuálisok emberi jogai.
Bár 2010 után a magyar kormány állampolgársági kulturális és oktatási területeken jelentős eredményeket ért el, azonban az asszimilációs folyamatok sajnos tovább tartanak, csak a területi autonómia jelenthet megoldást a Székelyföldön. Nyilvánvalóan ennek eléréséhez egy erős Magyarország hatékony fellépése és nemzetközi támogatás szükségesek.
A jelenlegi helyzetben az sem kizárható, hogy mintegy 15-20 éven belül Románia egyesülhet Moldovával, természetesen leszámítva a Dnyeszteren túli részt, a mai Dnyeszter-menti Köztársaságot. Talán azt sem zárhatjuk majd ki, hogy az EU vezetők Ion Antonescu-szobrok előtt fogják ünnepelni hatalmi szférájuk kiterjedését. Ez az etnikai és politikai erőviszonyok jelentős megváltozásával, eltolódásával járhat.
E kérdésben, mint bármely probléma megoldásában csak egy erős és öntudatos, magasabb erkölcsi szinten álló, nemzeti szolidaritásban gondolkodó Magyarország lehet képes. Ilyen irányú előrelépésben, lelki erősödésben segíthetnek a 80 évvel ezelőtti magyar diadal euforikus pillanatainak emlékei, a négy magyar év képei, hangulata, érzései.
Károlyfalvi József – Hunhír.info