Marechal, nous voila. Mivel a kedves olvasók nagyobb része bizonyára nem tud franciául, értelmezni kell az 1940-és 1944 közötti francia ifjúsági induló címét: „Íme, itt vagyunk marsall.”

80 éve, 1940. július 10-én szavazta meg Vichyben a francia nemzetgyűlés a törvényes felhatalmazást 569 szavazattal, 97 ellenében Henri Philippe Petain marsall számára az alkotmányozásra és a kormányzásra.

Henri Philippe Petain(1856-1951) picardiai parasztcsaládból származott, gondolkodását az 1870-es, a poroszoktól elszenvedett vereséget követő revans-szellem, a francia nacionalizmus és a katolicizmus határozták meg. Katonai pályára lépett, 1916-ban a francia vezérkar főnökeként a borzalmas verduni csatában a védekezést vezette Falkenhayn tábornok német csapatai ellen, megakadályozva a németek áttörését. Francia szempontból ezért minősült az I. világháború nemzeti hősének. Az is tény, hogy az 1917-es vereségeket, kudarcokat (Chemin des dames, Nivelle-offenzíva) követő, a hadseregben kitört zendüléseket, lázadásokat Clemenceau miniszterelnök felhatalmazására, közös döntésük következményeképp, mint a hadsereg főparancsnoka kíméletlenül letörte.

A két világháború között hadügyminiszter, a Francia Akadémia tagja lett, Primo de Rivera spanyol kormányfővel együttműködve részt vett a marokkói felkelés, a Rif Köztársaság legyőzésében. 1940-ben miniszterelnök-helyettes volt. Ismeretes, hogy 1940 május-júniusában a francia hadsereg alulmaradt a Maginot-vonalat megkerülő Wehrmacht-csapatokkal szemben. A francia vereség fő okai a német páncélos magasabb-egységek és a Luftwaffe fölénye voltak. Reynaud miniszterelnök és kormánya Bordeaux-ba menekültek.

Június 10-én Olaszország is hadat üzent, a Guzzoni és Pintor tábornokok vezette 1. és 4. hadseregek támadást indítottak a francia erők ellen. Az olasz támadás nyilvánvalóan jóval kisebb eredményeket ért el, az Alpokban a Huntziger tábornok vezette francia erők sikeres ellenállást tanúsítottak, csak a Riviérán történtek olasz sikerek. A fegyveres konfliktus befejezését követően Hitler elvetette Mussolini területi igényeit.

Maurras, a jobboldali francia író 1940 júniusában „isteni meglepetésként” értékelte a harmadik köztársaság bukását. Párizs egyes munkáskerületeiben üdvözölték a bevonuló németeket.

A francia politikai-katonai elitben kezdetben túlnyomórészt erőteljes németbarátság uralkodott. A rendszer miniszterelnökei (Laval, Flandin, Darlan) közül egyik sem tartozott korábban a jobboldali radikálisokhoz.

Csak mellékesen jegyezhetjük meg, a XIX. századi Franciaország történetét végigkísérte a konzervatív-katolikus-nacionalista vidék és a szabadkőműves Párizs konfliktusa.

A francia bíborosok kara is a nemzet megmentését látták az idős marsall kormányra kerülésében: „Petain-Franciaország-Franciaország Petain.” jelmondattal köszöntötték az új rendszert.

A külső megítélés is igazolhatja talán a franciák orientációja megváltozását. VI. György angol király e napokban egy levelében örömét fejezte ki, hogy nincsenek tovább olyan szövetségesei, melyekkel udvariaskodni kell.

Saliege Toulouse érseke 1940 júniusában a következőkben határozta meg a szabadkőművesek által vezetett rezsim bukása okait: „Mert száműzték Istent az ország iskoláiból, mert támogatták a beteges irodalmat… mert bevitték otthonunkba, hivatalunkba, gyárainkba a nyomasztó erkölcstelenséget… Bocsáss meg nekünk Urunk… Mire mentünk a győzelemmel 1918-ban? Mire mentünk volna a győzelemmel 1940-ben?” Később e bíboros a zsidók mentésében játszott fontos szerepet.

Az új rendszer a jelképekben, jelszavakban is megnyilvánult, a harmadik köztársaság végén már csak az önző individualizmust kifejező, a közösség rovására érvényesülő szabadságjogokat, a kiüresedett forradalmi jelszavakat: Liberté, Egalite, Fraternite, felváltották az akkori Európa szellemét kifejező petaini jelszavak: vagyis a Travail, Famille, Patrie, tehát a Munka, Család, Haza.

Petain 1940 október 10-én beszédet intézett a francia nemzethez, melyben körvonalazta rendszere eszméit, céljait:

”A történelemben zsarnoksággá korcsosuló (szélsőséges) diktatórikus rendszerek, a szabadosságig fajuló (szélsőséges) szabadság korszakaival változnak. Itt az idő, hogy Franciaország véget vessen ezeknek a fájdalmas változásoknak, és meglelje az összhangot a tekintélyelv és a szabadság között…Az új kormány hierarchikus jellege elválaszthatatlan a szociális gondolkodástól.”

Egyébként ekkoriban nem csak ő, hanem példaként a nagy tekintélyű görög vezető, Metaxas elnök is elavultnak tekintette a brit liberalizmus, a liberális demokrácia eszméit és gyakorlatát.

A radikális németbarát francia publicista, Lucien Rebatet szerint a helyzet változásával a „bankárok Sztálinban, a munkások az angol plutokráciában reménykedtek.”

A Vichy-kormány főképpen a nemzeti-konzervatív, szociális-korporatív szempontok alkalmazásával, és a katolikus értékek mentén akarta Franciaországot újjáépíteni. Az átalakulást, a korábbi szabadkőműves hatásoktól elhatárolódva mint Nemzeti Forradalmat (Revolution National) értelmezték. Kezdetben a zsidókkal szemben is toleráns volt a kormány, példaként 1941 kormányzati delegáció jelent meg a zsidó származású nagy filozófus, Henri Bergson temetésén.

Érdekes, Bergson még 1937-ben rögzített véleménye végrendeletében:

„Gondolataim mind közelebb és közelebb jutottak a katolicizmushoz, melyben a judaizmus végleges kiteljesedését látom. Át kellett volna térnem, ha nem látnám évek óta, miképpen árasztja el a világot az antiszemitizmus hatalmas hulláma (amelyet sajnos a teljesen erkölcstelen zsidók is nagyban előidéztek). Itt kívánok maradni a holnapi üldözöttek között. Mégis remélem, hogy Párizs bíboros érsekének engedélyével egy katolikus pap imát mond majd sírom felett.”

Sokat köszönhetünk John Lukács, a kiemelkedő magyar-amerikai történésznek, aki a mai ostoba balliberális, a sajtóban és a történelemoktatásban is lecsapódó frázisokkal szemben megpróbált reális képet alkotni a rendszerről. John Lukács megvilágítja, hogy Bergson az idézett gondolatokban a gátlástalan Stavisky, vagy Ilja Ehrenburg-szerű személyekre gondolt. Ha továbbgondoljuk, tovább bővíthetnénk a sort példaként Genrih Jagoda, vagy Matvei Berman és mások személyével. Az is nyilvánvaló lehet mindenki előtt, hogy a zsidó kisemberek – köztük a 30-as években a vidéki Magyarország közéletébe becsületesen, a közösséggel együtt, segítőkészen élő zsidóság – tragédiáját, a holokausztot részben a sztálinista és szabadkőműves zsidók viselkedése provokálta ki.

Egyébként Henri Bergson temetésén francia kormánydelegáció jelent meg. A rendszer egyik vezetője, Marcel Deat még 1942-ben is szükségesnek tartotta különbséget tenni a francia nemzetért küzdő és megbecsült zsidók, és a szerinte romboló rétegek között.

Sajnos német nyomásra 1942-ben mintegy 76 ezer zsidót szállítottak német koncentrációs táborokba.

Mindezektől függetlenül zárójelben még néhány szempont. 1942-ben a francia külügyminisztérium a magyar külügyminisztériummal együttműködve vizsgálta a hazai francia internáltak, köztük zsidók elhelyezését, ellátását és megfelelőnek értékelte. Ismeretes, hogy a Kállay-kormány belügyminisztere, Keresztes-Fischer Ferenc és kormánybiztosa id. Antall József megfelelő feltételeket, elhelyezést teremtettek a hazánkba menekült lengyel és francia katonáknak és családtagjaiknak. E francia rendszer – a korábbiaktól és a későbbiektől eltérően – legalább elfogadta hazánk 1941-es határait. Mindehhez képest 1945 után nyugatra szorult magyar katonák ezrei haltak meg a rossz bánásmód miatt a francia lágerekben. Neveiket a 90-es években lehozta a Magyar Fórum.

A 90-es évek végén a L’Histoire című lapban sommásan elítélő véleményt olvastam a Horthy-rendszerről, ezért levélben utaltam az utóbbi tényekre. Az udvarias válasz már tárgyilagosabb hangot ütött meg. A Horthy-rendszer elleni állandó, hazai és külföldi alantas színvonalú támadásokhoz, a francia liberális demokrácia túlértékeléséhez példaként csak annyit tennék hozzá, hogy a Franciaországban a nők csak 1945-ben kaptak szavazati jogot, hazánkban már 1920-ban. Itt nem is akarok kitérni a nemzeti kisebbségek jogaira, vagy más kérdésekre.

Ez az írás nyilvánvalóan nem szándékozik túlértékelni, vagy idealizálni a Vichy-rendszert, csak reálisan felhívni a figyelmet, azokra körülményekre, szempontokra, amelyek létrejöttét indokolták, amelyek lehetőségeit behatárolták, amelyek mentén esetlegesen építő társadalmi célokat, törekvéseket is megfogalmazott.

Ma mindez végtelenül fontos lehet, mikor a nemzetet gyűlölő, szélsőséges (és nem a mérsékeltebb) szabadkőművesség, liberalizmus, az antifák, az anarchisták teljesen egyoldalú, elfogult, silány, sok esetben két-három mondatból álló „érveléssel” akarják lerombolni a fehér, európai nemzetállami civilizációt, kultúrát és jogrendszert.

Érdekes kérdés Petain és beosztottja, de Gaulle, a későbbi államfő kapcsolata. De Gaulle Petain beosztottja volt, bizonyos történészek értékelése szerint a támogatottja is. A jó kapcsolatra, a tiszteletre utalhat, hogy az 1945-ben Svájcból önként hazatérő, és a felkavart, a realitásoktól elszakadt közhangulatban halálra ítélt Petain marsall halálos ítéletét volt beosztottja mint államfő enyhítette.

Tény, hogy mindkét katonát és politikust, bár ellenkező oldalon álltak, közös vonások is jellemezték. Ezek a hazaszeretet, a katolicizmus, a szociális érzék, a rend és a civilizáció védelme voltak.

Károlyfalvi József – Hunhír.info