A diákoknak igazuk van, tényleg baj van az oktatással. Sőt, megkockáztatom, igen komoly baj. Ez megtapasztalhattuk a Színház- és Filmművészeti Egyetem épülete előtt tartott „Szabad ország, szabad egyetem” Vol. sokadik, járvány után feltuningolt rendezvényen június 21-én.
Persze, értem én, hogy az öntudatos ifjak számára irtó nagy gáz, hogy alapítványi, kuratóriumi ellenőrzés alá akarják vonni egyetemük működését, és ez hiába működőképes a Corvinus esetében, nekik nem kell. Nem írnám le, mit jelent ez a tervezett változás, leírta ezt már oly sok portál.
Azt is értem, hogy napjainkban már inkább a nyúl viszi a vadászpuskát, és ezen elv alapján a diákok döntik el, ki lehet és legyen a tanáruk, sőt, rektoruk. Ők akarnak dönteni mindenről, ők maguk akarják megmondani, mikor mennek be iskolába, milyen órára, azt ki taníthatja nekik, és milyen tankönyvekből.
Szóval tényleg baj van a magyar oktatással. Valahogy nem sikerül beleverni az ifjoncok fejébe, hogy bizony nem csak a jogokért kellene ajvékolni, de néha tán a kötelességekkel sem ártana törődni. Egy olyan országban, ahol színművész hallgatók egy József Attila-vers fejenkénti négy-öt sorát sem képesek fejből felmondani, és telefonról, papírról, miegyébről olvasva kell előadják, ott tényleg baj van az oktatással. Egy másik kislány egy egész verset (minő borzalom) volt kénytelen papírról olvasni. Persze ők csak végzős színművész növendékek, miért is várnánk el tőlük ennél nagyobb teljesítményt. Mondjuk kitől is tanulhatnának ilyen dolgokat a diákok, ha a színpadra felavászkodott tanáruk sem volt képes fejből a pofánkba ordítani a véleményét, ehelyett papírból olvasta önálló (vagy nem önálló) gondolatait. Lehet, nem lenne haszontalan visszaállítani a sorkatonaságot, hiszen ott e nyápic kölykök is megtanulnák végre, hogy mi az a kötelesség, és bizony a memorizálással sem lenne problémájuk.
Szóval legalább volt tanáruk is a színpadon, egy, csak egy legény volt talpon a vidéken. Hatalmas pátosszal felolvasta, bocsánat, pofánkba ordította, neki mi fáj. Szerencsére Hegedűs D. Géza ezúttal „csak” egzaltált művésznek öltözött, és nem vetkőzött meztelenre, hogy aszott, lógó hímtaggal adja elő szerepét, mint egykoron a Hamlet újragondolt változatában.
Persze, értem én, hogy manapság az Alföldi-féle elkorcsosult és beteg lelkű rendezések a menők, ahol szivárvány, falloszok, lógó hímtagok és mind a százötven gender IS felvonul egyszerre, de ha már odacitálták Major Tamást és a többi nagyokat, hát nekik pont tudniuk kellene, hogy nem az elvtelen sokszínűség a teátrum alfája és omegája, hanem a művészi sokrétűség. Sokkal inkább az alázat. Alázat a munka, a szerep, az eljátszott mű iránt, és a tisztelet az egykori nagyok felé, akik még az átkosban is képesek voltak a politikát félretenni, és valahol az öltözőben hátrahagyni. Nem tudják a gyerekek, ezt még nem tanították meg nekik, ahogy azt sem, hogy a kommunikáció bizony e mesterségnek is az origója.
És bizony baj van az oktatással ott, ahol a diákok nem tudják, hogy kérni illik és megköszönni, ahol a diákok nem tudják, hogy az alapvető tisztelet minden embertársuknak jár, és nem csak az általuk kiválasztottaknak. Baj van ott, ahol a diákok felsőbbrendűnek és okosabbnak, kiváltságosabbnak érzik magukat, mint mások, pusztán azon tény okán, hogy ők művészek. Vagy annak hiszik magukat, mint ahogy többször is volt szerencsénk hallani tőlük, hogy „ők ebben az országban művésznek születtek”. Erről egyik – számunkra valóban művész – tanárom szavai jutnak eszembe, aki vallja, ő elsősorban nem művész, hanem szolgáltató, aki azért van, hogy az emberek számára örömet és jó érzést közvetítsen. Szóval így is lehet(ne). De baj van ott, ahol politikai ideológiák mentén szerveződő művészcsoportok és palántacsoportok érvek és tények helyett pusztán követelnek. Mert csak. Mert nekik minden jár.
Persze, értem én, hogy ezek a gyerekek még palánták, még nem tanulták meg, hogy mindennemű identitásukat, legyen az vallási, nemi, politikai, miegyéb, az öltözőben felkent smink és a magukra öltött jelmez elfedi. Hogy véleményük, pártállásuk nem a színpadi szerep része, mert az író azt nem írta bele a szerepbe. Ők még nem értik ezt, de nem is érthetik, ha tanáraik számára ez az alapelv már rég nem követendő példa. Az elmúlt évtizedek politikája és a világ sztárkultusza hozzászoktatta a tanárokat a művészlét felsőbbrendűségéhez, és ezt sikerült legelső körben is átültetni a gyerekekbe. Tehetséget félretéve, szakmai alázatot mellőzve, minden tudást megelőzve. Mert valljuk be, ők még gyerekek. Javarészt okos, tehetséges, jóravaló gyerekek, akikkel elhitették, hogy értik és érthetik a magaspolitikát, akikkel elhitették, hogy kötelezettségeik csak az iskolájuk felé, de jogaik mindenkivel szemben vannak. Pusztán majdani művészlétük okán.
Lavíroztak hát valahol az egyetemért való kiállás és a kormány elleni politikai hátszélű tüntetés igen keskeny mezsgyéjén, de valahogy mindig átpottyantak az outsiderek oldalára. Merthogy ők is megjelentek, és legalább ezek az újlipótvárosi értelmiségi megélhetési tüntetők jól érezték magukat, igaz, kis számban jelentek meg. Hiába küzdöttek jól ismert „nem hagyjuk” kiabálásaikkal, a tüntetést még szélsőségesebb kormányellenes megmozdulás irányába eltolniuk az istennek sem sikerült. Hiába, no, az elvont művészlélek nem annyira könnygázálló fajta, inkább csak mosolygós lenézéssel szemlélték a szegény, gyatrán próbálkozó öregeket.
Na, de sebaj. Most szerepelhettek. Volt a színpadon szöveget írni és elmondani nem tudó forgatókönyvíró palánta, volt verset megjegyezni képtelen színművész csapat, és volt tanára levelét csak makogva felolvasni képes, tán betépett vagy csak a szerepléstől rettegő színinövendék. Szent rettenettel figyeltük, ahogy az uszkve kétórás heppening alatt legalább az afrikai kannibál törzsek áldozati üvöltésére hajazó, gólyatábori skandálásuk újraköltött változata jól sikerült. Azt hiba nélkül, kivételesen és egyedülálló módon papír, telefon és súgógép nélkül, fejből és elég hangosan színre vitték a színinövendékek. Kétszer is, akkora volt a siker.
Az „I”-re a pontot az esemény végén színpadra lépő mozgássérült srác tette fel, aki számára ez a vasárnap egy „motherfucking Sunday” volt. Szóval teljes elmeroggyanás a köbön, itt már sírni volt kedvünk. Szóval igen, komoly baj van a magyar oktatással. Ha ez a szint a magyar kultúra és művészet fellegvára, akkor nagyon elkeserítő a helyzet. Mert értem én, hogy a testi és fizikai hátrány mellett lehet valaki nagyon tehetséges, kreatív és művészi, és ezt akarták kifejezni valamilyen módon, de ez most nem sikerült. Nagyon nem. Sokkal inkább alpári volt, és a harci skandáláshoz mérten is primitív.
És értem én, hogy változást akarnak, mást és másként szeretnének, de most szólok a gyerekeknek, hogy amíg ez nem saját kútfőjükből született ötlet, kezdeményezés, önálló gondolat, hanem a politika nyomására, tanáraik által a szájukba adott szavak, addig nem fog menni. Amíg nem tanulják meg határozottan, de nem ordítva, felháborodva, sokkal inkább tisztelettel kivívni maguk számára a tiszteletet, addig nem fog menni. És ha így folytatják tovább, a következő tüntetésükön, melyet online órák közben szerveznek, már nem hatszázan, de alig hatvanan sem lesznek. Ahogy a nem túl távoli jövőben az előadásaikon sem.
Fotó: Varga Moncsi – Hunhír.info 
Fotó: Varga Moncsi – Hunhír.info 
Fotó: Varga Moncsi – Hunhír.info 
Fotó: Varga Moncsi – Hunhír.info 
Fotó: Varga Moncsi – Hunhír.info 
Fotó: Varga Moncsi – Hunhír.info 
Fotó: Varga Moncsi – Hunhír.info 
Fotó: Varga Moncsi – Hunhír.info 
Fotó: Varga Moncsi – Hunhír.info 
Fotó: Varga Moncsi – Hunhír.info
És erről az egész eseményről egyik kedvenc – nem magyar – színészem, Luis de Funes nemrég látott „Szárnyát vagy combját” filmjének egyik része jut eszembe. Nevezetesen az, ahol a riporternek azt tanácsolja hősünk, ellenfelét, Jacques Tricatel-t úgy hívja meg a műsorba, hogy az el is fogadja a kihívást, hogy tegyen úgy, mintha az ő gondolata lett volna az egész. No, valahogy ezt éreztem tegnap. Mintha a gyerekek hittel hinnék, hogy az egész ellenállás és tüntetés az ő gondolatuk. Kis buták.
Megfordultunk már jó pár hamvába hullt, unalmas, elborzasztó tüntetésnek nevezett valamin, de ebben a két órában sikerült részt vennünk egy jól megszervezett, ám rettentő tehetségtelenül előadott, szánalmas ripacsokkal színpadra állított előadáson. De legalább – szerencsére – jegyet vennünk nem kellett. Ha pedig ezek a gyerekek a jövő nagy reménységei, esélyes, hogy színházlátogatási kedvünket jó pár évre talonba tesszük. Hát hajrá, fiatalok, lehetne ez még jó is, csak rajtatok múlik. Csak jelen pillanatban úgy tűnik, kicsit rossz az irány.
Varga Moncsi – Hunhír.info