Az alábbi gondolatok már régen motoszkáltak bennem, de az utóbbi fél esztendő történéseinek tömény sorozata felerősítette őket bennem.
2020. Február 10. A Becsület Napja. A megemlékezők alakzatából kiválik pár fiatal, akikre máig azonosítatlan személyek támadnak rá. Az elkövetőkről annyit tudni azóta is, hogy uniós polgárok.
2020. május 21. Budapesten a Deák téren máig tisztázatlan körülmények között szóváltás alakul ki két fiatalokból álló társaság között. Kés villan, két halott. Az elkövetőket elfogják. A sajtó, hogy az az események élét elvegye, elkezd maszatolni mind a körülményeket, mint az elkövetők származását illetően kiemelve, hogy az áldozatoknak is volt dolguk a rendőrséggel, mi több, szélsőséges szurkolói csoport tagjai voltak. A reakció nem várat sokáig magára. A szurkolói csoportok ellentéteiket félretéve, csatlakoznak az egyik párt által szervezett megemlékezéshez és a maguk módján róják le kegyeletüket. A sajtó megkongatja a vészharangot, hogy a nácik menetelésbe kezdtek és meg kell őket állítani.
2020. május 25. Mineapolisban egy rendőrségi intézkedés következményeként életét veszti George Floyd afroamerikai. Kiszabadul a szellem a palackból. A jogosnak induló felháborodáshoz csatlakozik a csőcselék, majd ezt meglovagolva az anarchista és a magukat antifának valló hordák. Az ügyben egyetlen értelmes megnyilvánulás hallható. Donald Trump elnök tőle teljesen szokatlanul normálisan áll a kérdéshez, szigorú, de tárgyilagos vizsgálatot ígér és kijelenti, amennyiben a rendőrök hibáztak, elnyerik méltó büntetésüket. Későn! A botrány világméretűre duzzad és főképp (szinte kizárólag) a liberális szellemben kormányzott országokban tombol. Miért? A válasz egyszerű. Vélt vagy valós meggyőződés alapján támogatni kell a rasszizmus ellenesség nevében fellépő önjelölt tömeget. Mégis, hogy nézne ki, hogy egyszerűen szétkapják őket, amikor kicsit túlteng a demonstrálókban az érzelem (pl. egy csillogó kirakat láttán)?
Maga a tömeg kísértetiesen emlékeztet a Párizsban 1789-től tomboló csürhére, mely a „Szabadság! Egyenlőség! Testvériség” triásza jegyében olyan fogalmakkal ismertette meg a világot, mint az etnikai népirtás. „Vigyázó szemetek Párizsra vessétek!” Így szól Batsányi híres idézete, melyet manapság úgy citálhatnánk, „Vigyázó szemetek az USA-ra vessétek!” A polgárháború óta először áll szemben a kormányzat olyan helyzettel, amikor saját polgárai között kell rendet tenni. Rendet, szó szerint! Most vizsgázik az az exportcikk, amit az utolsó fél évszázad alatt zúdítottak a világra. A hamarosan elkövetkező időkben fog az is kiderülni, hogy az USA mintájára létrehozott Európai Unió mennyire képes betölteni a feladatát és az idiotizmus szabványosítása helyett a nemzeteket összefogni. Igen! Összefogni és nem eltörölni.
De térjünk vissza az USA-ra! Az egykori gyarmatok és utódaik saját maguknak keresték a bajt, amikor rabszolgák importjával megteremtették legjelentősebb nemzeti kisebbségüket, mely napjainkra bőven meghaladja a 15%-ot. Ha ehhez hozzávesszük az angolszász világ pénzközpontú, álszent ideológiájának veszteseit, ez az arány bőven az összlakosság harmadán is túl van. Floyd esete csupán az a szikra volt, amit az óvatlan tűzoltó öngyújtója okoz egy megyét elöntő olajtó közepén. Ezt addig el is lehetne intézni, hogy ilyen a népharag, ha nem lenne kínosan pontos az események láncolata. Az egyik legfeltűnőbb tény az, hogy még egy lövés nem dördült el a magántulajdon védelmében. Ez az USA esetén felettébb érdekes, hiszen gyakorlatilag az egész ország állig fel van fegyverezve. Mintha a „forradalmárok” pontosan tudnák, hogy merre várják őket csőre töltött puskákkal. Az, hogy több helyen a rendőrség feloszlatását követelik és ehhez még hivatalos helyeken is asszisztál néhány közpénzen fizetett hivatalnok, még jobban elgondolkodtat. Egy, a törvények megtartására felesküdött személy a törvények védelmére hivatott testület lerombolásán munkálkodik?
És itthon?
Kezdjük a Becsület Napjánál. Kérek mindenkit, vonatkoztassunk el attól, hogy egy bűnös vagy igaz eszme oldalán harcolt-e akkor az ország! A magyar honvéd ebből annyit tudott leginkább, hogy az orosz veszedelmet kell megállítani és a németek a szövetségeseink. Mellékesen, egykori ismerőseim mesélték, hogy ténylegesen úgy is viselkedtek. A végső kitörés katonailag inkább Zrínyi szigetvári kirohanására emlékeztet, semmint logikus katonai lépésre. Lehet ebben vitatkozni, de a számok ezt mutatják. Talán ezért is a Becsület Napját ünneplik a megemlékezők. Nem merek rá megesküdni, de tudomásom szerint hivatalos állami megemlékezés nincs az eseményről. Ezt a magam részéről mindenképp hibának tartom, mert tetszik, nem tetszik, ez bizony ugyanolyan tragédiája a magyar hadtörténelemnek, mint Mohács, vagy a Don-kanyar.
Csak ötletként vetem föl, hogy féllegális demonstrációk helyett lehetne kezdeményezni a megemlékezések hivatalossá tételét. Azt, hogy külföldről idepottyant antifa tüntetők (akik vasággyal együtt sem haladják meg egy szombat esti söröshordó súlyát) csak úgy vegzálhatnak megemlékezőket, egyenesen siralmasnak tartom. Tökéletesen megértem, hogy visszafogottan kell reagálni a provokációkra. Az ilyen esetek viszont némiképp hiteltelenné teszik a fiúkat abban az esetben, amikor komolyabb horderejű ügyekben emelik föl szavukat és a zászlót. Csak csöndben kérdezem, ha nem néhány nyüzüge antifával állnak szemben, hanem egy bűnözésből napi szinten éldegélő hordával néznek farkasszemet, mekkora hitelük lesz? Történik mindez olyan közegben, ahol a választott kormány az esetek többségében csupán szólamaiban nemzeti. Eltűri a radikálisok jelenlétét annak a reményében, hogy egy esetleges ellenzéki választási győzelem esetén maradjon végső tartaléka, de lépéseket sem tesz azoknak a bajoknak az orvoslására, amelyek miatt a radikális vonal feléledt, sem annak a képviselőit nem ismeri el semmilyen formában.
Gyöngyöspata
Tavasszal nagy vihart kavart a gyöngyöspatai kárpótlásokról szóló ítélet. Mindenkit felháborított, hogy milliós kártérítéseket fizettek ki szegregáció címén. Pártunk és kormányunk hímezett-hámozott, még konzultált is milliárdokért. Az senkinek nem jutott eszébe, hogy egy normális államban (ami szerintem a nemzeti oldal vágya is), a törvények mindenkire vonatkoznak. A kínos szócsaták helyett egy kijelentés lett volna helytálló: „A kártérítéseket kifizetjük, bár egy porcikánk sem kívánja és igazságtalannak tartjuk emberileg. A jövőre vonatkozólag megteremtjük a törvényi kereteit a hasonló ügyek elkerülésének.”
Ehelyett tapicskolták a lócitromot az istállóban. Itt jegyzem meg, hogy a szegregációs folyamat a baloldali kormányok alatt kezdődött. Apropó! Baloldal. Az ő politikájuknak köszönhetjük egyértelműen a jelenlegi helyzetet. Azzal pontosan tisztában voltak, hogy a rendszerváltást követően a cigányság beilleszkedni szándékozó rétege alól is simán kihúzták a biztos megélhetést, amit a munkahelyek biztosítottak nekik. Ne tessék csodálkozni! Volt ilyen. Mintegy kárpótlásul egyfajta pozitív diszkriminációban részesítették őket. Ebből következett, hogy simán szemen köpték a törvény előtti egyenlőség elvét. Gondoljunk bele! Ha egy fekete pólós némiképp rövid hajú fiatal esetleg neheztelőn néz bármelyikükre, az már rasszizmus. Ellenben, amikor a falusi estébe a kocsma zárásakor belehasít az ordítás, miszerint ”szétvágom a fejetek, szemét magyarok!”, nem történik semmi. Az állam simán szemet huny ezek felett, hiszen ő is csak egy szavazó, és sok van még belőle.
És itt felvetődik a kérdés, hogy a közösségre veszélyes elemek elkülönítése mennyire erkölcsös? A probléma itt nem magából az elkülönítésből ered, hanem abból, hogy mindezt származás alapján tették. Ehhez még hozzájött az is, hogy azokat a törvényeket sértették meg, amiknek a betartását elvárták az elkülönítettektől is.
Egy kedves, húszas évei elején járó kislány mesélte, hogy a 4-6 villamoson két nemzetiségi fiatal próbált vele ismerkedni. Miután túllépték az illendőség szerinte betartandó szabályait, közölte velük, hogy a következő neki nem tetsző mozdulatnál letépi a kezüket és a férfiasságukat. Mikor leszállt a villamosról barátságosan érdeklődött, hogy nem itt akartak leszállni ők is? A fiúknak valami sürgős dolguk akadt a követező megállóban. Ugyanez a lány mesélte, hogy ugyan ő szívből nem szereti a „bakancsos” népséget, de azt meg kell hagyni, hogy egy rossz szavuk nem lehet rá. Amikor ez egyik játszótéren a kisgyerekek kirúgták a labdát, az egyik srác mosolyogva megfogta és visszavitte nekik. Ezalatt két paddal odébb kényszeredetten visszaült a helyére egy másik társaság. Kérem szépen! Az a bizonyos érem és annak az a két oldala.
Deák tér
Lépjünk túl az eseményeken! Sokkal érdekesebb az utóélete. Nem tudom, hogy a nemzeti radikalizmust képviselő erők hogy kívánnak vezető pozícióba kerülni, de amennyiben törvényesen, választások révén, nem ártana a polgári lakosságra a sikítófrászt hozó demonstrációk helyett egyértelmű politikai üzeneteket megfogalmazni, amik példának okáért az általuk nagyra tartott hagyományokat tükrözik. És amennyiben ez sikerül, akkor sem szabad elfeledni, hogy az országot vezetni kell, nem pedig uralkodni rajta. Történelmünk megtanított arra, hogy a magyar tűri egy darabig az önkényt, aztán egyszer csak odacsap a fokossal. Aki egységes nemzetről beszél, annak tisztában kell lenni azzal, hogy a közös kötelességek és jogok egyszerre méretnek.
Nemzet
Amikor hallom az elnevezést, hogy „nemzeti oldal” sokszor felteszem a kérdést, mi is a nemzet? Akinek legutóbb feltettem, egy darabig erősen gondolkodott, majd annyit mondott, hogy utánanéz. 1848-ig a kérdés egyértelmű volt. A nemzetet a nemesek alkották. Onnantól kezdett érdekessé válni a kérdés. A XIX. században kezdtek kialakulni a nemzetállamok. Addig egy ország az uralkodó fennhatósága alatt álló területet jelentette. Először a franciák kezdtek nemzetállamban gondolkodni pont abban az időben, mikor a felvilágosodás fényét sötétbe borította a forradalom. Valamikor ez idő tájt kezdtünk mi is nemzetben gondolkodni. Egy értelmezés szerint, a nemzet az állampolgárok közössége. Ám legyen! Ez esetben csak a csonka országban 8 millió magyarra jut 1-1,5 millió cigány származású állampolgár. Persze mondhatjuk, hogy mi nem hoztuk ide, egyszer csak itt lettek, de ez nem változtat azon, hogy ők is állampolgárok. A történelem folyamán a más nációk (kunok, besenyők, stb.) pár generáció alatt beilleszkedtek a nemzetbe és ma ki merné egy kun ember magyarságát kétségbe vonni?
A cigányság valahogy ebből mindig kilógott. Ők még elkerülték István és László királyunk uralkodását. Véleményem szerint mára már semmi gond nem lenne velük ellenkező esetben. Ilyen körülmények között hárul ránk, és a minket követő nemzedékre, hogy divatos szóval élve integráljuk őket. Amikor ezt egy barátomnak kifejtettem, ő is csak annyit mondott, ha kell tűzzel-vassal.
A főcímhez visszatérve: az adott problémahalmaz megoldásra vár. A megoldás sajnos egyre késik a mindenkori politikai elit és az erőszakos, magát liberálisnak valló, de az ellenkező véleményeket náci módon irtó baloldali aktivisták jóvoltából. Ahogy elnéztem az idei megnyilvánulásaikat, egyre inkább hajlok arra a véleményemre, hogy a nemzeti radikalizmus képviselőinek létét legitimálják tevékenységükkel. A társadalom öntisztulása mindig nehezen indult, de annál hatásosabbra sikeredett. Sem isteni, sem pedig emberi törvény nem kötelezhet arra egy közösséget, hogy köteles legyen egy kisebbség diktátumát elfogadni. Hiszek abban, hogy egy kisebbséget, annak szokásait tiszteletben kell tartani egészen addig, míg azok a többség törvényeit tiszteletben tartják. Ha ez nem működik, akkor ki kell kényszeríteni a törvények betartását és nem szemérmesen a szőnyeg alá söpörni a problémák halmazát. Ha ez rasszizmus, akkor rasszista vagyok.
Dessewffy Zsolt – Hunhír.info