Elhangzott 2020. május 28-án a budapesti Avilai Nagy Szent Teréz templomban.
Szép volt a tavasz és az ősz is szép volt
Csak a kereszt tudja,
Magyar kereszt tudja – ha tudja – hogy mért volt.
(Sz.Z.: Magyar Kereszt, 1987.)
Költő, szerkesztő, irodalomtörténész, kutató, esszéista, mentor, barát, fivér. Felebarát. Másnak, másoknak mi még!
Írótól végső búcsút venni nem lehet. Íróasztalomon a fotó, amelyen Bíró Zoltán átadja számára a Teleki emlékérmet, 2019. június 4-én. Zoltánt nem szemből, hanem szinte hátulról fényképezték. Szemből kép nem készült, mesélte bosszankodva vagy inkább csak a lélek megszaggatott nyugalmával utóbb. De nemes arcéle, a gondolkodó ember szépsége mégis kirajzolódik ezen a képen. Mégis ott lüktet az ő arca elfödhetetlenül!
Pár percben lehetetlen egy embert – különleges embert, nagy embert, íróembert hatvankilenc kimondott mondat ráncaiba szedni. Nem fog kisimulni se a nekrológ, se a kései laudáció. Csak fölvillantani tudhatunk pár emléket…
„A jóság rejtőzködő természetű, mint az Isten, a gonosz tolakodó, mint a Sátán.
Vannak helyzetek, amikor elfogadni valamit jóval nagyvonalúbb gesztust igényel, mint fölajánlani azt.
Aki elolvas, még nem olvasóm. Akkor válik azzá, ha ért is.
Az Istentől minden ember társteremtő jogot kapott, de ezzel csak kevesen élnek, a többségnek nincsen tudomása róla.
Ha nem lehetnek titkaid, nem vagy szabad ember.
Az áldás akkor hat, ha az áldó hisz benne. Az átok akkor, ha a megátkozott elhiszi.
A végtelen lehetőségekből véges lehetetlenség lesz, mire megöregszünk.”
Jézus példabeszédeiből a teológusok igyekeztek fölismerni azokat az elemeket, amelyek bizonnyal tőle magától származhattak. Iparkodásuk eredményét elnevezték Jézus legsajátabb szavainak, ipsissima verbának. Az iménti idézetek természetesen Szőcs Zoltán legsajátabb szavai. Hozzáférhetőek bárkinek bármikor, hisz – ha másutt nem is – ott vannak az Országos Széchenyi Könyvtár polcain. Ugyanakkor abban a kitüntetett helyzetben vagyok, hogy nekem is vannak ilyen ipsissima verbáim tőle. E-mail fiókom őrzi azt a sok száz levelet, amelyek mind-mind az ő ipsissima verbái.
„A tömeggel valódi egyéniség nem törődik és legkisebb mértékben sem tart igényt az elismerésére. Be kell gyűjteni azt a néhány igazi, értő és felemelő elismerést, amit elszórva megkaphatunk az olvasótól. Létezésükről meg vagyok győződve.” (2019. szept. 3.)
„… az én olcsó és igénytelen életem jellegzetesen “balparti” keretek között folyik. (Gondolom tudod, hogy két Párizs van: a balpart és jobbpart. Az előző a szellem, a művészetek, az egyetemek, a viták világa, a második pedig a pénz, a hatalom, a bankok, a drága áruházak, a divat fővárosa.) Engem, ha Párizsban vagyok, mindig a balparton keress. (aug. 26.)
„…örülök, hogy lenyúltad és címmé emeled Flambeau monológjának Ábrányi féle fordításából ezt a nagyon fontos szót (rejtett fényűzés). (Nekem – írja Zoltán – már vagy húsz éve ars poeticám ez a néhány sor.) (aug. 23.)
E
rejtett fényűzés
Saját számomra van csak.
Meg nem
csodálja szem.
Merész fogásomért nem bókol senki sem.
Elég, ha én magamhoz így szólhatok: «Legény,
Ezt jól csináltad! Ez szép!»
A tiszta lelkiismeretű ember
Többször beszélgettünk Wislawa Szymborskáról, a Nobel-díjas lengyel költőnőről, újságíróról. A negatív önértékelés dicsérete című remek versének csattanója szerint (igen, lehet a versben csattanó, ellentétben Verlaine állításával, aki szerint az gaz gyilkos a versben: Költészettan).
Íme a szymborska-i csattanó:
„Semmi sem állatibb
a Nap harmadik bolygóján,
mint a tiszta lelkiismeret.”
Igaz ez? Igazat ír a Nobel-díjas nagyasszony? Erre is áll: embernek lehetetlen, Istennél lehetséges. És Istennel lehetséges.
Szőcs Zoltán lelkiismerete végig tiszta volt, ő semmiben nem tehetett másképp, ahogy Németh László fogalmazta meg a tiszta lelkiismeret ismérvét, a jó lelkiismeret jelét. Az ő újra meg újra szelíden ostromló írásaiból kivétel nélkül bizonyosság szerezhető szellemi tisztességéről!
Azt írja egyhelyütt:
„Nagy bátorság kell az őszinteséghez, mert az a valódi kiállás, a valódi megmutatás, a visszavonhatatlan feltárulkozás. Ugyanakkor az őszinteség az irodalom, sőt az egyetemes szellemtörténet egyetlen alibije. Hiányában nincs értelme a leírt soroknak.” (Völgyi Beszéd, 194.)
Szabó Dezső rokona
Enciklopédiát írt-szerkesztett a magyar utókor számára ebből a kimagasló, gránitjellemű íróból. Hatalmas gyűjtő-kutatómunka, rendkívüli teljesítmény, irodalomtudósi remeklés. Rokonok, de az előd igazságfanatikus volt, Zoltán őszinteség-fanatikus. És mindketten a haza javára tették a dolgukat, nem középiskolás fokon.
A kereső ember
Nem találtam semmit se.
Nem találtam senkit se.
Nem leltem meg, csak sejtettem
A Keresztet.
Egy voltam közülük,
A legkisebb közülük,
Közülük,
„Akik sírván keresnek”.
(Sz.Z.: Keresgéltem, 1988.)
Korunkat – mint valamennyien tudjuk – nem az istentagadás határozza meg, hanem az úgy élni, mintha nem lenne Isten. Szőcs Zoltán az értelem fényénél és megingathatatlan hittel kereste Istent, és újra meg újra föl is lelte.
Jellemének legfőbb jegyei?
Isteni miliőben megélt hétköznapok, őszinteség, az élet napi mérlegre tétele az értelem fényénél, tiszta lelkiismeret, imitatio Christi…
És volt páratlan műveltségű causeur, briliáns vitapartner, hűséges és önzetlen pályatárs.
Az írásművész
Nem tehetjük, hogy amit látunk és amiről hallunk, arról ne szóljunk.
A profán és a szent életmegnyilvánulásokban úgy ragadta meg a létet, hogy azokban a filozófia és (mondjuk ki!) teológia legkomolyabb problémái fejeződnek ki. Úgy beszélt, úgy írt, mint akinek küldetése van – nem hatalma, küldetése. Az igen – igen, nem – nem kategorikus imperativuszát mindig szigorúan betartva.
Valaki azt írta: Márait olvasni, mint a méz. Szőcs Zoltánt olvasni, mint a víz. Mint amikor rávezetnek bölcsességgel, megértő figyelemmel, nyilvánvaló szeretettel valami nagyon lényegesre, ami szinte hétköznapi, mégis nélkülözhetetlen. Szavai élvezettel ihatóak annak, aki igazán szomjas.
Isteni miliőben, isteni közelségben élt
Szentség, életszentség…
Élet, azaz az emberi élet és a szentség, mint isteni attributum egy fogalomban: életszentség; emberi kicsinységünket az isteni végtelenséghez kapcsolni. Ismert a fölhívás az Írásban: „Legyetek hát tökéletesek, amint mennyei Atyátok tökéletes.”
Életszentsége annak lehet, aki isteni miliőben éli napjait. Aki tiszta tud maradni; akinek nem a hazugság atyjához van köze, hanem az igazság Atyja az övé; ebben az értelemben meg merem kockáztatni: Szőcs Zoltán élete életszentség.
A szentség nem hibátlanság! A lehetetlen kísértése, hogy a lehetséges ne vesszen el. (Goethe után); Szőcs Zoltán ezt a lehetetlent kísértette, tiszta szívvel, őszinte odaadással, a mérték és arányok ismeretében, a Galileit utánozva. S Krisztushoz kötötte őt végképp élete utolsó éveinek szenvedése, de kiváltképp utolsó három hónapja.
A halál mindig korai
Szeretett volna eljutni a Csorba-tóhoz, a Magas Tátrába. Nem adatott meg számára. De elbúcsúzhatott még tavaly szeptemberben Párizsától, ahová zarándokként járt egykori magyar írók nyomdokain.
Szeretett volna még egy-két munkás évet, amelyet nem a betegséggel való birkózás tölt meg. Hisz mindig elmondható (Babitscsal) Mennyi munka maradt végezetlen.
Mégis derék szolga volt ő, a dénárokat százszorosan – vagy inkább sok százszorosan! – kamatoztatta.
Műveinek magmája életmű-sziklává szilárdult. Lezárt egésszé. Ez az életmű a jó, szép és igaz elválaszthatatlan hármasságának jegyében született. Becses érték. De az értékek hirdetőit ritkán köszönti sokaság, így hát az arisztokratikus magány talán sohasem oldódik róla. De hát ki olvas ma Cicerót, Pascalt, ókori egyházatyákat? S művük mégis csillagként ragyog, kihunyhatatlanul.
Írótól végső búcsút venni nem lehet.
Iten szóval teremtett, Szőcs Zoltán társteremtője volt Istennek. Szavakat ajándékozott nekünk, szavait hagyta örökségül. E szavak életforrások.
A test porrá lett, a lélek és szellem rendületlenül él tovább.
A
strázsáló tölgy kidőlt. Nincs már.
De ölelkezik a szent gyökér.
Amit itt hagyott, tele kincstár.
Már nem fürkészi, hol a tökély.
A végtelen mezőkön kinn jár.
S égről, földről egy: örököt ér!
Dóczi Székely Gábor, Hunhír.info