Trianon azért fáj, mert kézzelfogható. A török, a tatár elment, még ha hosszú ideig is rakta a magyarra a rabigát, de uralkodásáról kevés tárgyi emlék maradt. A vonalzóval meghúzott gúnyhatár túloldalán rekedtek viszont lakhattak ugyanabban házban, amelyet még Nagy-Magyarországon építettek, és a késői utódok a mai napig találkozhatnak ezekkel a hajlékokkal. Hála Istennek sok helyütt, főleg a tömbben élő magyarság körében még megmaradt a nyelv is.
Trianon azért fáj, mert 800 kilométerre a Lánchídtól magyarul beszélnek, magyarok építette otthonokban laknak, és magyarok munkája gyümölcseként létrehozott templomokban fohászkodhatnak Istenhez. Ott, ahol még nem sikerült a lelkekben kicserélni a zászlót, s pünkösdkor is felhangzik az imádság, még szomorúbb, hogy az ember látja az egykori gazdagságot, a céltudatos településfejlesztést, és tudja: a csíksomlyói hegyre zarándoklók csak itt élhetik meg testben és lélekben a nemzeti összetartozást.
Trianon azért is fáj, mert ott, túl a határokon azok képviselik az ottaniakat, akik erre alkalmatlanok, s nem abban érdekeltek, hogy minden a régiben maradjon, az igaziban, hanem az új hatalom talpnyalóiként, azok kiszolgálásában szorgoskodnak, akik elfelejtetnék a több ezer esztendőt, és sóval hintenék be a magyarok lábnyomát. Ha megyünk Délvidékre az arácsi templomromhoz, vagy csíkrákosra az erőtől duzzadóhoz, s szinte érezzük a régi szertartást, halljuk az imamorzsoló ősöket, és ma is értjük azt a nyelvet, amelyen már ezer éve fogalmaztak, akkor azt mondhatjuk, hogy nem, nem, soha.
A világ alakul és a hatalmasok jóvátételről, a korábbi igazságtalanságok kiküszöböléséről, sőt rekordméretű kárpótlásokról beszélnek, de úgy tűnik, hogy csak egy nép fájdalma a mérvadó. Csupán az ő halottainak jár a világméretű végtisztelet, de az elhanyagolható, ha egy országot, mint a középkorban az embert, megcsonkolnak. Azzal nem foglalkozik a világ, hogy a testből csak torzó maradt, és a lüktető vért szállító vénákat elkötötték, az életet jelentő folyadék csak visszafele áramolhat.
Trianon fáj, ha rápillantunk a fejfákra, a kövekre, a Napra, valamint a Holdra. E két égitest akkor is ott volt az égen, amikor hazatértünk, s akkor is ott volt, amikor a kerítésen kívülre irányítottak bennünket. A Nap és a Hold akkor is ott lesz az égen, amikor talán majd egyszer úgy omolnak le a határok, hogy a nyelv, az épület és a tulajdonjog megmarad.
G. Kirkovits István – Hunhír.info
(Archív, 2004. június 4.)