A magyar történelem a kezdetektől máig bővelkedik fölemelő és figyelmet érdemlő eseményekben, sorsfordulatokban, ugyanakkor szerencsétlen tragédiákban, súlyos véráldozatokban is. Az utóbbiak különösen a XX. századra, vagyis közelmúltunkra jellemzőek. A legtöbb ütközetünket, szabadságharcunkat valamilyen külső elnyomással szemben, azaz önmagunkért, megsértett nemzeti érdekeink és szeretett hazánk védelmében vívtuk.

Akadnak persze olyan kivételek is, mint a két világháború, amikbe akaratunk ellenére, nagyhatalmi törekvések végett sodortak bennünket, s amelyekből bizony jobb lett volna kimaradnunk. Határozottan állíthatom ezt az ismert veszteségek és szörnyűséges pusztulások tükrében. Van tehát jogunk és okunk is arra, hogy megemlékezzünk a szenvedőkről, a fizikai megsemmisülést elkerülni képtelen hőseinkről és mártírjainkról. Ugyanakkor fel kell tárnunk, ki kell mondanunk, széles körben tudatnunk kell népünkkel a lappangó vagy elkendőzött igazságokat, ill. megfelelő bölcsességgel le kell vonnunk a szükséges tanulságokat, hogy a jövőben lehetőleg ne kényszerüljünk hasonló hibákat és kollektív öngyilkosságokat elkövetni.

A közhiedelemmel ellentétben – klasszikus értelemben – az I. világháborút senki sem nyerte meg, és senki sem vesztette el oly formában, mint a későbbi másodikat. A harcokba mindenki belefáradt, a frontvonalak megmerevedtek, ezért egy korrekt békekötés úgyszólván megváltást jelentett volna a hadban álló feleknek. Persze nem egy olyan aljas manipulációkra, törvénytelen félrevezetésekre, csalásokra alapozott egyoldalú diktátum, ami Trianonban történt, s aminek legfőbb kárvallottja éppen a magyarság lett. De várjunk még, ne ugorjunk ennyire előre, sőt lépjünk kicsit hátra a gyorsuló időben, egészen 1867-ig, s boncolgassuk a históriát immár nemzeti szempontból.

Az 1849-es durva leverésünket és hosszú eltiprásunkat követő deáki kiegyezés biztosította számunkra a viszonylag nyugodt, békés gazdasági-társadalmi-kulturális fejlődés lehetőségét, ám életterünket, a Kárpát-medencét eltéphetetlen szálakkal a kizsákmányoló, gyarmatosító Habsburg-birodalomhoz láncolta (Osztrák-Magyar Monarchia). Meglehet, e nélkül további kemény évtizedeket kellett volna átvészelnünk, de valószínűleg elkerülhettük volna a számunkra közömbös, idegen célokért föllángoló háború roppant csapásait, s egész bizonyosan megúsztuk volna a világtörténelem legbarbárabb ország-csonkítását. Le kell szögeznünk persze azt is, hogy feldarabolásunk még a „vesztés” dacára sem volt szükségszerű fátum; vagyis ha nem hallgatunk a csalárd szabadkőművesek szirénhangjaira, hanem érvényesítjük meglévő erőnket, és kellő szervezettséggel ellenállunk – bármilyen döntés születik is rólunk a fejünk felett –, jó eséllyel megőrizhettük volna ősi területeinket.

Mint már említettem, a háborút nem veszítettük el. Bukásaink, véres csatáink akadtak ugyan, de derekasan kitartó katonáink mindenütt a határainkon kívül állomásoztak, s a történelmi Magyarország földjét egyetlen ellenséges csizma sem taposta. Ha a békekötés előtt csapatainkat összevonjuk, s a Kárpátok gerincén felállítjuk egy körkörös védelemre, nincs az a hódító, mely sikerrel belénk haraphat. (A Kemál Atatürk vezette török felkelők is eredményesen szálltak szembe egy jelentős túlerővel, nagyjából azonos helyzetben.) Egy mindenre elszánt, igazáért, szülőföldjéért küzdő, kiválóan képzett magyar sereg bármilyen Góliátot visszavert volna, a kisantant gyülevész banditáit pedig úgy szétszórja, mint őszi vihar a hulló leveleket. Csakhogy a belső politikai irányítás ekkor már egy áruló, nemzetrontó, cionista kisebbség kezében összpontosult, akik eldobáltatták fegyvereinket, katonáinkat pedig szélnek eresztették. Ugyanakkor kritikátlanul bedőltek a „győztes” antant, kiváltképp a hazug Wilson propagandájának, s felelőtlenül a ragadozók karmaiba lökték elárvult hazánkat. Ráadásul mohó önzésük kielégítésére kirobbantottak egy moszkovita vörös forradalmat, mely végleg megpecsételte a jövőnket.

A II. világháború még az előzőnél is rettenetesebb és embertelenebb volt. Itt már nemcsak a harcolók szenvedtek roppant veszteségeket, hanem a civil lakosság is. Magyarországnak legföljebb a területi revízióhoz fűződött érdeke, de az óriások összecsapásához annál kevésbé. A részvételt mégsem kerülhette el; hiszen kényszerpályára lökve, két malomkő közt őrlődve, a nácizmus és a bolsevizmus szorításában vergődve, a kisebbik rosszat választotta. Hiába próbált semleges maradni, geostratégiai helyzeténél fogva erre kilátása sem lehetett. A magyar becsület, a virtus és a lovagiasság azt kívánta, ha már belesodródtunk az apokalipszisbe, akkor a legvégsőkig, egészen a totális vereségig és a feltétel nélküli kapitulációig bírjuk ki szövetségeseink mellett. Emiatt azonban több mint 1 millió honfitársunk vesztette életét a frontokon, a hadifogságban, ill. a Gulág haláltáboraiba hurcolva. Hazánkat szétbombázták, sokszorosan kifosztották, majd a „felszabadító” sztálinista horda tartósan megszállta; ráadásul Párizsban ismét elcsatolták időközben visszaszerzett országrészeinket. Csonkán, bénán, letaglózva, utolsó csatlósnak és fasisztának bélyegezve, a hihetetlenül gonosz és erkölcstelen szovjet birodalom „testvéri ölelésében” tengődtünk közel fél évszázadig, további folyamatos népirtásoknak, sanyargattatásoknak kitéve. Nincs még egy nemzet Európában, mely annyit vérzett és szenvedett fönnállása óta, mint a miénk.

A föntiekkel csupán jelezni szeretném, hogy a valódi tények feltárása és közzététele még mindig várat magára. Helyzetünkön javítani, a bajokat orvosolni lehetetlen e nélkül, noha ez mindnyájunk szent kötelessége. Most azonban nem térek ki erre, hiszen e percben inkább arra ösztönzök minden tisztességes magyart, hogy kegyelettel emlékezzünk eleink vitézségére, hogy fejet és zászlót hajtsunk a világháborúk poklában elesett magyar katonáink, a haza oltárán életüket áldozó mártírjaink előtt. Nem az ő bűnük, hogy a kegyetlen és oktalan nagyhatalmi játszmák kereszttüzében fegyvert kellett fogniuk. Bárhogy is történt, az ő gerincességükhöz, ártatlanságukhoz, hűségükhöz és hősiességükhöz nem férhet kétség. Mindenképpen rászolgáltak arra, hogy tiszteljük és szívünkbe zárjuk őket, akár ismeretlenül, akár nevükön nevezve. Példájuk és nemes hazafiságuk soha nem halványulhat el. Közös szégyenünk lenne az utókor előtt, ha megfeledkeznénk róluk, vagy engednénk, hogy dicső emléküket bármi beszennyezze. Isten áldása s a mi hálás szeretetünk legyen haló porukkal, és az örök Világosság fényeskedjen nekik.

Eddig a fájdalom s a gyász hangján szóltam, miként az alkalomhoz illik. De nem hagyhatom, hogy írásom végén elsikkadjon a remény, mert szükségünk van vigasztalásra is. Nekünk, magyaroknak és keresztényeknek – akik Jézus Krisztus tanításai szerint igyekszünk élni – szilárd meggyőződésünk, hogy minden személyünket és nemzetünket érintő eseménynek van egy felsőbbrendű, transzcendens oksága is. Szerény képességeinkkel ezt nehéz felfogni, de bíznunk kell abban, hogy történelmi megpróbáltatásainkért Isten valamiképpen kárpótol bennünket. Talán úgy, hogy fölébreszti Európa népeinek lelkiismeretét, talán azzal, hogy öntudatot és bátorságot önt belénk, vagy kiragad az emésztő csüggedésből. Hinnünk kell, hogy a mai magyarság is méltó régi jó híréhez, s nem veszhet el, ha élni akar. Ha elegendő türelem, szívósság és tettvágy költözik fiainkba, egyszer még visszaszerezhetjük, amit balsorsunkban elvesztettünk. Folytassuk hát a küzdelmet, s ne adjuk föl soha vitathatatlan igazságunk érvényesítését!

Somogyváry Gyula (Gyula diák)

A boldog szunnyadókhoz

Aludjatok, ti áldott szunnyadók,
aludjatok, ti néma hadsereg.
Ringasson békén a távoli rög,
s ne bántson könny, mely értetek pereg.
Aludjatok nagy álmok álmodói:
a hősök álma mindörökre mély.
Csak simogasson bús gügyögésünk
szelíden, mint a halk tavaszi szél.
Apák, fiúk, szerelmes vőlegények,
kik porladoztok, haj, sok éve már,
akik elé mennydörgő ágyúszóban,
véres mezőkön toppant a halál,
aludjatok! – A szunnyadástok boldog,
mert csonttá kövült bennetek az álom:
hogy hatalmas, erős nemzet él
Kárpát ölében, a tiszai tájon.
Aludjatok csak, gácsországi holtak,
s a Drina mentén szunnyadó bakák,
álmodjatok ott messze Moldovában
s az Alpeseknek örökös havában,
magyar halottak: fiúk és apák.
Aludjatok csak, néma, szent hadak,
pihenni édes, haj, pihenni jó,
s a Piave vagy a Visztula zúgása
éppúgy altat, mint a Tisza folyó…
Be jó tinéktek, hogy az agyatokban
megállt örökre az a gondolat:
hogy bárki győz a véres dáridóban,
a magyar föld s a népe megmarad…

Mert jaj, miránk, élő magyarokra
özönnel hullt azóta minden átok,
és nincs és nem volt olyan nemzedék,
mely ily véres Golgotákat hágott!
Nincs… nincs oly kín, mely ránk ne zúdult volna,
nagyobb gyalázat nem ért soha még,
van-e panasz, mely végig győzné jajjal
Jeremiás e szörnyű énekét?

De nem… csak csitt… hozzátok el ne érjen
az égig érő búgó jajgatás,
csitulj panasz… a könny is lopva hulljon,
mert szent ajándék ez a szunnyadás,
mit Isten ad a halott katonának,
ki hűséges volt, bátor és derék,
és könnyű szívvel vitte áldozatnak
pirosló vérét, drága életét.
Csitt, csitt, panasz… nyugalmuk meg ne bolygasd,
a hősök álma mindörökre mély
és boldog, mert az Isten adta nékik:
hogy föl ne verje földi szenvedély,
se harangszó, se ágyúk orgonája.
De a könnycsepp s a síró anyaszó
belenyilallhat porladó szívükbe,
s fölérezhet a boldog szunnyadó.
Azért csak csitt. Csak fojtva, lopva fájjon,
hogy nincsen nálunk árvább a világon,
mióta ők, jaj, messze földeken
elnémultak, s feküsznek jeltelen.
Aludjatok hát Isten katonái,
aludjatok csak boldog pihenők,
ringassanak szelíden, mint az álom,
idegen földek, távoli temetők.

Siklósi András – Hunhír.info