A sötétség általában szűk, megüli a mellkast, rátelepszik a szívre és a lélekre, megbotlik, eltéved benne az ember. Sötétben sötétek a gondolatok is és ha sokáig ott tartózkodunk, még magunk is sötétté válunk.
99 nap. Ha az ember sötétben és hűvösben van, mind közelebb oda próbál húzódni, ahol meleghez és fényhez jut. Ráadásul ha odakinn fagy van, akkor különösen keresi azt a zugot, azt a fényfoltot, ahol a gémberedettség oldódását még a nagy mínuszok mellett is a nap melegétől reméli. Figyelem, hogy a nyári hőséget kivéve, több ember jár az utca napos oldalán, mint az árnyékoson. Szinte felborulni látszik ilyenkor az utca két oldala.
A sötétség általában szűk, megüli a mellkast, rátelepszik a szívre és a lélekre, megbotlik, eltéved benne az ember, nem találja a szilárd kapaszkodót és nem tudja soha, hogy mit rejt magában, mi lakozik benne. Sötétben sötétek a gondolatok is és ha sokáig ott tartózkodunk, még magunk is sötétté válunk.
Fény kell ahhoz, hogy bővüljön a tér, hogy ne legyen a levegő dohos és bezárt, könnyen tudjunk lélegezni, tájékozódni tudjunk. Egy alagútból is mielőbb ki akarunk jutni és keressük a fényt. Ki maradna benn egy olyan alagútban, amelynek mindkét végét beomlott kövek zárják el? Fulladozunk benne és nem találjuk sehol a menekülési utat, az azt megvilágító fényt.
Ha egy ember általában vidám, azt mondják rá, hogy derűs ember, ha meg szomorú, akkor borús jelzőt kap. Még az emberi hangulatban is ott a napfény és a sötétség ellentétes allegóriája.
A meleg és a fény pozitív érzést keltenek. Vonzásuk van. Onnan nem jöhet gyűlölség, bántás, mert mindkét érzék megélése vonzó. Mágnesek, miként a szeretet. A felszínre húznak minden mélységből és meleg emberi kapcsolatokat világítanak meg.
Jajjj, lassan vége ennek a nyomorult karanténnak! Igen, én is végre 99 azaz kilencvenkilenc nap után, holnap, a századikon, a kinti FÉNYRE megyek!
Gundy Sarolta – Hunhír.info