A minap a tövismadár jutott az eszembe, aztán pedig az, hogy milyen jó nem tövismadárnak lenni és nem csak egyszer dalolni az életben. Mert dalolni sokszor kell, és főleg nem csak magunkban dúdolni, hogy azt senki meg ne hallja…
„A mondabeli tövismadár csak egyetlenegyszer énekel életében, de akkor szebben, mint a föld bármilyen más teremtménye…
Egyetlen csodálatos dal, az élete árán. De akkor az egész világ elnémul, őt hallgatja, és Isten mosolyog az égben. Mert a legeslegjobbnak – mindig fájdalom az ára… Legalábbis a monda szerint.
A madár, begyében a tövissel, változhatatlan törvénynek engedelmeskedik; nem tudja, mi űzi-hajtja, hogy fölnyársalja magát, s dalolva haljon meg.
Amikor a tövis beléhatol, még nem tudja, hogy a halál közeledik, csak dalol, dalol, amíg csak annyi élet van benne, hogy egyetlen hangot kiadjon.
De mi, amikor a tövisre fölnyársaljuk magunkat, mi tudjuk. Mi értjük. És mégis, mégis megtesszük. Mégis megtesszük.
(Colleen McCullough: Tövismadarak)
Vajon az ember hányszor lesz élete során a legendabeli tövismadár? Hányszor hal dallal halált, úgy, miként a tövismadár? Hiszen sokszor gabalyodunk tövisek közé, kicsi tüskék parányi szurkálása és nagy ágas-bogak homlokot markoló Krisztus-koszorúi, lándzsával vert deresei közé, mert tövisek és vasszegek között halad az életünk. Eközben dalolunk és sebesülünk, dacolunk a tövisekkel és dacolunk a sebekkel.
És nincs előre megfontolt szándékkal dalolandó gyönyörűséges ének, halálba vezető megtisztító mindössze egyetlen ének. Sokszor csak éppen annyi hang fakad, amennyi néha a torkunkból kiszakad, akár egy mély öblös-hangú, akár egy leheletnyi felszíni sóhajjal. No meg néha fals szólamú felhangokkal. Leginkább azonban csak az el nem énekelt dalaink serkennek ki belőlünk némán és láthatatlanul, és csakis kizárólag a gondolatainkban. Félünk, rettegünk kimondón dalolni őket, mert azt hisszük, hogyha a legszebb hangon is osztjuk meg a másikkal, akkor e kánonba belepusztulunk úgy, mint a tövismadár. És maradunk némák, csendesek, a hangtalan gondolatbilincsekbe kattant, zárt hangok.
Aztán ahogy idősödünk, egyre inkább óvatoskodunk belebotlani a halált hozó tövisekbe, ami így természetes. Gondosan már ki is kerüljük őket a tapasztalatlépcsőkön, de a veszélykerülést némán, magunkban nyugtázzuk, és nem éneklünk győzelmi dalt sem. Pedig milyen szerencsependülésre serkenhetnének a tapasztalatlan fészeklakók! Nem fakadunk örömünkben még parányi füttyentésre sem. Mert belénk ivódott az ösztön, hogy az a valami ott, azzal a sok tüskével bizony fájdalmat tud okozni, és ha nem vigyázunk, még halálra is sebezhet nem csak bennünket, de másokat is…
Az elillanó tövis övezte utakon egyszer csak rádöbbenünk: dalolni kellett volna! Kiénekelni egymás felé azt, ami a szívünkben van! Nem sóhajtani, falsul sem kiabálni, nem a gondolatokba visszagyömöszölni az érzelmi kapcsolatrendszerek partitúráját, hanem dalolni tiszta hangon, egyik a másik felé, még akkor is, ha a vélt tövis felnyársalni készülne bennünket.
De úgysem teszi, mert emberből vagyunk.
Lágyan vagy ércesen, de énekeljük ki magunkból a kibuggyanni kívánkozó gondolatokat, méghozzá egymás felé nézve és sokszor! Ne maradjon magunkban dalolatlan néma ének soha, amit senki sem képes meghallani. Nyissuk ki egymás felé a lélekregisztereket, szárnyaljon belőlünk milliónyi madárdal, hiszen emberek vagyunk és nem tövismadarak, kik csak egyetlen egyszer dalolnak a halálukba zuhanó mélység lehanyatló útján.
Gundy Sarolta – Hunhír.info
