Valahogy nem megy az embereknek ez az egész. Nem megy az önfegyelem, az önuralom, a szabálykövetés. Egyszerűen felülír mindent az ego, az önzés.

Képtelenek arra, hogy saját rögzült, buta kis szokásaikat elengedjék, hogy tudomásul vegyék, a mostani helyzet valami mást igényel. Hogy talán új szavakat, fogalmakat kellene tanulni. Hogy talán a felelősségvállalás ne csak szavakban nyilvánuljon meg.

Miközben a fél ország harsogja, hogy #maradjotthon, azért egy nap munkaszüneti nap után (amikor nem mellékesen a benzinkutakon lehetett vásárolni, és sok kisbolt is nyitva tartott) tömegek indultak meg az áruházak felé. Nagyszombaton a Tesco előtt kígyózó sorok, emberek egymás nyakában. Nem nézték, megvan-e a távolság, nem figyelték, merre mozduljanak, hogy elférjenek, hogy ne veszélyeztessenek, hogy ne legyenek veszélyben. Az OBI-ba úgy özönlöttek, mintha ingyen osztogattak volna valamit, de nem volt jobb a helyzet a többi multinál sem. Ők pedig nem szűrnek, hadd menjen, aki akar, hiszen a profit a lényeg, nem az ember, aki vásárol, és nem a dolgozó. Csak a pénz számít, az, ha nő az eladás, nő a bevétel, és húsvétkor jött az új karácsony.

A vevő meg ömlött, rohant, hiszen kinyitott végre a bolt, nem lesz már éhenhalás. Elfelejtett másfél métert és #maradjotthon felhívást, maszkkal meg még bátrabbá vált. Azt hiszi, csak a maszk elég a védelemhez. Vagy azt hiszi, neki az sem kell, mert ő legyőzhetetlen. A végletek, azok a rohadt végletek…

Miközben a fél ország sír-rí, hogy éhezés van, szegénység van, a legjobban sírók fejetlenül, ész nélkül vásárolnak fel mindent, amit elérnek, halmozzák fel az ételt, amit aztán kidobálnak. Minden kell, mert ki tudja, mit hoz a holnap, és csak a tárgyak az érték, az a megnyugtató, ami tapintható. Aki meg valóban éhes, már rég megtanulta, hogy nem kér. Nem panaszkodik, nem sír, csak remél.

A tárgyakhoz ragaszkodás, a fogyasztás, a felhalmozás valamiféle mentsvár a ma embere számára. Egyféle menedékként tekintenek a kézzel fogható termékekre, és még mindig nem veszik észre, hogy nem a tapintható, a dologi világ menti majd meg őket, hanem az, ami megfoghatatlan. Hogy a vírustól sem a sokadik, méregdrága maszk, a vagyonokért árult gumikesztyű, az aranyárban mért fertőtlenítő lesz a megmentőjük, hanem az olyan, sokak számára ismeretlen fogalmak beemelése az életünkbe, mint az együttérzés, a segítség, az emberség, az önzetlenség, az összefogás. Az #együttsikerül fogalma. A rongyokból varrt, de tiszta maszk. A nem menő, nem illatozó, de tisztaságot árasztó szappan. Nem a méregdrága fertőtlenítő, de a tisztaságszagot adó hypó. A mosoly, amit kézfogás és ölelés helyett küldünk messziről a másik felé. A jó szó, amit a telefonba mondunk a közös kocsmatúrák helyett.

Most, amikor a fél ország maszkot varr, maszkot hord, és minden fórumon elmondják, vedd fel, és próbáld életed részévé tenni, mert fontos és megment, a boltból kinéznek, ha maszkban és kesztyűben mégy be vásárolni. A végletek országa lettünk. Talpig beöltözve vagy pucér arccal – kézzel – nincs átmenet. A félelem és a rettegés, szemben a legyőzhetetlenség érzésével. Átmenet, arany középút alig-alig van. Pedig a mosoly egy cuki maszk láttán, egy idegennek odanyújtott pár kesztyű néha csodákra lehet képes.

Mégis most, amikor lezárták az ünnepi hétvégére az összes kirándulóhelyet, a magával mit kezdeni nem tudó tömegek megindultak a bevásárlóközpontok felé. Mert ez a XXI. századi családi program, nem a mese, a közös játék, a beszélgetés, vagy egy jó film. Mert a fogyasztás templomain kívül sehol máshol nem érzik jól magukat, mert a beszélgetés, a mosoly, a hangtalan, mégis simogató együttlét már ismeretlen az emberek számára.

Azok, akik eddig aludni jártak haza, és azt hitték, az a családi élet, ha hazamennek, esznek, fürdenek, lefekszenek, most összezárva nem tudnak mit kezdeni magukkal és számukra bizony ismeretlen családtagjaikkal. Idegenek élnek egymás mellett, akik a hétköznapok összezárt home office munkája, online tanulása és a családi élet szokatlan formája után menekülnének, mert már elviselhetetlen. Menekülnek családostul a tilosba, mert kell a más, kell a kiszabadulás, a menekülés a szeretetlen szerettek elől is.

Biztonságérzetet, egymásra figyelést, támogatást, #maradjotthon felhívást csak a közösségi oldalon posztolnak, mert az menő és trendi, és a szomszéd, a kolléga is azt csinálja. Közben pedig magukat és szeretteiket is kiteszik a megfoghatatlan, láthatatlan és emiatt oly rémisztő veszélynek. Olyan ellenségnek, amelyikről nem tudod, nem tudhatod, támad-e, és ha igen, honnan és hogyan, legfőképpen kit és mikor.

Akik pedig nem bírják egymást otthon elviselni, akik számára már sok(k) a lakás, mert nem otthon, sok(k) a partner, mert nem igazi társ, sok(k) a gyerek, mert a hitelnek ő csak járulékos kamata. Ők azok, akik mennek a plázák és közkedvelt kirándulóhelyek híján a Tescóba, Auchanba, Aldiba, Lidl-be, OBI-ba, és mindenhová, ami még épp elérhető, ami még épp nyitva van. Megszabadulni pár órára a család, a lakás társas magányától, csapatostul, gyerekestől, szabadjára engedve őket, indulatot, feszültséget és tehetetlenséget.

És a világ mégis megy tovább, ezek az emberek is élnek, léteznek, szavaznak, választanak, ha pedig baj lesz, kérnek, könyörögnek, elvárnak, hiszen mindenki lehet hibás, csak ők nem azok. Az egójuk nem hagyja, hogy magukat egy percre is másnak lássák, mint áldozatnak ebben a fránya, feje tetejére állt világban. Mert nekik jár a pláza, a bevásárlóközpont, a fogyasztói világ szent templomai, és nekik jár a termék, a megfogható, a megvehető.

Áldozatnak látják és érzik magukat, akik megszenvedik, hogy önző fogyasztói mániájuk, trendinek vélt független életük most korlátok és keretek közé lett szorítva. Vagy legalábbis megpróbálták, az ő érdekükben is, de ez a szent fogyasztás mellett oly mellékes.

Rázzák a rácsot, hogy kitörjenek, mint majom a ketrecbe zárva, keresik a kiskaput, ahol szökhetnek, és eszükbe sem jut, hogy minden kiút mellett ott les rájuk sok apró, láthatatlan, gyilkos ellenség. Olyan ellenség, aki vadássza az önfegyelem, az önuralom, a szabálykövetés fogalmát hírből sem ismerőket. És ami igazán szomorú, és számukra teljesen felfoghatatlan, őmiattuk a barátaikat, rokonaikat is. De nekik ez is teljesen mindegy, mert kell még az az utolsó kiflivég… Kicsit száraz, kicsit penészes, kicsit ízetlen, de akkor is az övék.

(A videót Hanák Attila készítette)

Varga Moncsi – Hunhír.info