Álmodozó gyerekek voltunk, mert a gyerekek mindig és mindenütt a világon álmodoznak. Akár békében, akár nehézségben, nyomorban vagy gazdagságban, a gyermekek bizony álmodoznak. Aztán ahogy telnek az évek, egyre több ismeret és még több emberismeret rakódik belénk és ránk és a csendes képzelgést felváltja a mind tudatosabb szemlélődés. A világra nyíló szemet és fület megcsapja, majd birtokba veszi a realitás.

Igaz, a kezdeti figyelmeztető szellőlegyintés nem mindig finomkodó, hanem az évek előrehaladtával általában erősebbé válik, és ha eljön az idő, és kedvezőtlen körülmények között hajítja a szél elibénk, bizony még fájhat is a realitás arculcsapása.

Aztán ahogy még inkább felnőtté válunk, az álmodozás úgy lép egyre hátrébb és nem csak hogy előretessékeli a realitást, hanem egyenesen elénk löki.

Azt hiszem, ez sorsszerű minden ember életében. Legfeljebb az arányok változóak. Van, aki örök álmodozó marad és nem akarja tudomásul venni, hogy az álmodozás igen csalóka jószág, mert még azt is képes elhitetni, hogy valóra is válhat. Ott lépeget, vagy álldogál alattomosan lesben és lecsap, csak hogy hitegetni tudjon.

A realitásban viszont soha nincs varázslat vagy önámítás, és nincsenek csodák. A realitásban a fekete fekete, a fehér meg fehér. Az ember ember. Ha törékeny, segítségre szorul, sérülékeny vagy erős, az nem más, mint a mi kivetített érzelmi ruházatunk rajta a realitás talaján sarjadtan. Most különösen esendő, szakadt testi-lelki ruházatban látjuk embertársainkat, esendő magunkkal együtt.

Mert nem létezik reális álom, de álmodozó realitás sincs. A realitás – evidencia. Az érzelem meg érzelem. A vírus hatalma realitás, a legyőzése álom. Legyen most a realitás lágyabb! Mielőbb lépjen vissza az álmodozás javára! Ezt viszont reálisan álmodom.

Gundy Sarolta – Hunhír.info