Iskarioti Júdásról jut ma eszembe, hogy a modern Júdások is hamisan csókolnak, elárulnak, eladnak, kiárusítanak és irigykednek.
Aztán vajon van-e irigységfa? Van annak valamiféle termése, gyümölcse? Mi fán terem egyáltalán az irigység? Mi visz rá embereket arra, hogy ellenséggé váljanak hosszú idők, együtt megélt élmények vagy éppen kínkeserves együtt küzdések után?
Azt hiszem, miután hirtelen rádöbbennek arra, hogy valaki a falkaszellem falkaérzetéből kilóg, ez elkezd irigységet generálni előbb egy-két emberben, háromban, négyben, majd egyre többen. És akkor az irigység egy nagy ellenséges tömegtermelő intézménnyé válik. Ha valaki eleve különbözik a többiektől, hiába tesz meg mindent – ami neki nem esik egyáltalán nehezére – egy idő múlva mindig lesznek olyanok, akik kivetik maguk közül, vagy akár egy egész közösségből. Nem azért, mert ő változott volna meg, hiszen ő a leginkább flexibilis, a leginkább alkalmazkodni képes. Hanem azért, mert a másféle egyéniség egy idő múlva kérdéseket generál a középszerűekben, a csak egy síkban gondolkozókban. Azokban, akik nem képesek már új célokat megfogalmazni, topognak egy helyben, rugalmatlanok az új befogadására és kiötlésére, és ezért irigyekké válnak, majd irigységük talaján kivirul a gyűlöletük is.
Az irigység bizony a mélyen megsértett büszkeség talaján sarjad, mely elvakult dühében megalázza és megsemmisíti azokat, akik értéket teremtenek és emberi méltóságot szolgálnak.
Az irigy ember értékeset nemigen teremt, csak rombol, miközben még a saját idegeit, egészségét sőt valamiféle boldogságérzetét sem kíméli. Elvész a józansága, az ítélőképessége, elvész önmaga.
Szellemi jóllakottsága elérte a lehetséges maximumot, a túltelítettsége tehetetlenséget, a tehetetlensége pedig agressziót szül. Torzult és környezetét is torzulásra kényszeríti. Aki pedig gyenge, az beáll mellé a sorba. Mint azok, akik a harminc ezüstöt leperkálták.
Gundy Sarolta – Hunhír.info