Tisztelet azon katonák, civilek, ártatlan áldozatok és megbecstelenített nők, gyermekek emlékének, akik példát mutattak egész Európának. A II. világháború egyik leghősiesebb eseményére emlékezünk.
Az ostromgyűrűbe fogott budai várban hetvenöt évvel ezelőtt, 1945. február 11-én végső harcra szánták el magukat a szovjet túlerővel szemben védekező magyar és német alakulatok, fegyveres civilek. Lőszer és élelmiszer híján megpróbáltak kitörni a körülzárt erődből, hogy egyesüljenek a távolabb elhelyezkedő honvédő alakulatokkal. A gyilkos erejű össztűzben alig néhány hősnek sikerült átverekednie magát a vérszomjas martalócok vonalain, a legtöbben életüket adták Európa szabadságáért.
A szovjet megszállás kegyetlen volt és szörnyű, sebesültek halálhörgése töltötte be a teret, amikor a vörös hadsereg szennye rázúdult hazánkra. Ártatlan civilek százezrei estek áldozatul a terrorhullámnak, s megbecstelenített asszonyok tízezrei rejtették el szégyenükben arcukat.
A budai vár és Budapest hős védői megállították a szovjet előrenyomulást, és hősiességüknek köszönhetően kerülte el Európa nyugati része a totális bolsevik térhódítást.
Mégis, ez a nemes és önfeláldozó haditett nem lehet Magyarország piros betűs ünnepe, mert a kettészakított országban vannak, akik felszabadításként élik meg a totális szovjet megszállást. Ennek a napnak a magyar történelem legmegrázóbb és legmagasztosabb lapjain kéne emléket állítani, helyette csak az elhallgatás, és a hazaárulók más irányú ünneplése kap zöld utat.
A magyar nép elkeseredett harca a vörös hordával szemben, és az időszakot követő megtorláshalmaz szinte minden családban hagyott valami keserű nyomot, és ez véletlenül sem azonos azzal, amelyet az egykori lógó orrú pincelakók euforikusan hirdetnek.
A harcok egyik fájdalmas, de hősies és embert próbáló epizódja volt az a kitörés, amikor a magyar és más nemzetiségű katonák és a szovjet hordától rettegő civilek Zrínyihez hasonlóan megrohanták az ellenséget.
Vér, szétszakadt testek, iszonyú géppuskatűz, a halálra várók hörgése töltötte be a budai Várat, és a túlerő győzelme magával hozta a brutális leszámolást és a véres erőszakot. Karóba húzott apácák, ártatlan, megbecstelenített és agyonvert ápolónők, lángszóróval pusztított sebesült katonák szegélyezték azt a véres utat, amelyen a barbár, kegyetlen horda elhaladt.
Az ártatlan áldozatokra és a hős katonákra emlékezünk. Civilek és katonák, e két nagy gyűjtőfogalom, s ha összeadjuk, már előttünk is az ember. A civil ment, ki akart törni és el akart menekülni, mert természetes emberi ösztöneitől vezérelve félt. Félt, mert hallomásból már ismerte a vörösnek mondott hadsereg kegyetlenségeit és rémtetteit. A katona teljesítette a parancsot, amelyet feljebbvalói adtak, és mert tudta, hogy hazájáért, népéért és nemzetéért harcol.
Talpnyaló hazaárulóknak avatnak emléktáblát, koszorúznak az úgynevezett ellenállók és utódaik, pedig a mai szóhasználattal ők jellemgyenge árulóknak, vagy terroristának tekinthetők. Akik a törvényes rend ellen lázadtak.
A lebombázott Hadügyminisztérium rideg falai magukba fojtották a halálhörgést. A turistabuszok zavartalanul szemlézik a budai Vár környékét, semmi sem emlékeztet a 62 évvel ezelőtti tragédiára. Tragédia? Nem. Tragikus hősiesség. Hiszen csak pár százan jutottak át a tízezrekből a másik oldalra.
Hunhír.info