Gyerekkoromban nagy divat volt emlékkönyvet kapni-adni. Akkor, amikor még az emlékkönyv volt az egyetlen ajándék, az akkori fizetésekhez képest ez drága karácsonyi ajándéknak számított, Szüleim engem is emlékkönyvvel leptek meg, nyolcadikos koromban. Világoskék műbőr borítású könyvecske volt, igazi lakattal, amihez 2 darab kulcs is járt.
Édesanyám Az Úr érkezése című Ady-verset, Édesapám intő, szerető érzéseit saját szavaival írta bele. Valami ilyesmit: “A Hit legyen életed hajója, Sose hagyjon el a Remény, A Szeretet legyen örök útitársad , Életed hullámzó vad tengerén”. Nagyanyám pedig egy Goethe-idézetet, ami arról szólt, hogy a legtöbb, amit szüleinktől kaphatunk, azok a gyökerek és a szárnyak.
Az Emlékkönyvet a sok költözés kapcsán elveszítettem. Legjobban Apám szavainak és gyönyörű kézírásának emlékkönyvi hiányát sajnálom, így csak a felnőtt koromra megmaradt néhány levelét őrizhetem ereklyeként. Érdekes, hogy a „Z” betűinek áthúzása és lehúzott szára olyannyira lenyűgözött mindig, hogy a mai napig én is áthúzott Z-ket írok. Nagymamám különleges kalligrafikus írását viszont soha nem tudtam volna utánozni. Az Ő „d” betűi annyira érdekesek, olyan felül kunkorodók voltak, hogy a kockás receptkönyvbe tintaceruzával írt kézírását nézegetni a különleges d-ivel, és cifra kezdőbetűivel mind a mai napig esztétikai élmény. (Nagymamának szépírásból biztosan csillagos jelese volt).
Szeretteim után a következő a sorban aki az Emlékkönyvembe írt, az osztályfőnöknőm, Joli néni volt. Ő Shakespeare-t idézett, ami úgy szólt, hogy „Az élet sója a vidámság”. Akkor – magamban – zokon vettem ezt a kimért rövidséget, de ahogy éveim száma sokasodott, egyre nagyobb értelmet nyertek az élet sózott és sótalan dolgai, no és persze azok az emberek, akik a sózással mindig nagyon jól bántak és engem sem hagytak sótlanul, hogy aztán én is sótartóvá és sószóróvá váljak. Sokszor még arra is vetemedtem, hogy elgondoljam: én még a halálos ágyamon is biztosan tréfálkozni fogok, mert ha az élet sója a vidámság, akkor hátha hosszabban élek a vidámsággal együtt és akkor könnyebb lesz még az átmenet is a (be)sózott hangulati állapotban. (No azért – őszintén bevallom – ezt a kérdést manapság inkább nem firtatom. Ellenben a só kérdése az felettébb izgat).
Manapság csökkentik a só mennyiségét az étkezdékben, amitől az étel bizony sokszor ehetetlen. Ettől a legdekoratívabb tálalás is felejthető lesz. Lehangolt tekintetetek az asztalok körül, egymásra bámuló kérdőjelek és fintorgások. Dühösen tovatolt tányérok, félredobott evőeszközök. Só nélkül bizony csendes az étvágy is. Ugyanúgy, ahogy a Bibliában is íratik: „Ha a só elveszti az ízét, mivel ízesítik meg?”. A kimosott só nem csak Jézus idejében veszítette el az ízét, hanem átvitt értelemben ma is ez a helyzet. A világ só nélkül ugyanolyan sótlan, mint a keresztény ember hit nélkül, vagy a világ keresztények nélkül (merthogy erről szólt a sós példabeszéd is úgy 2000 évvel ezelőtt).
Tehát, mi, emberek vagyunk a Föld sója. Ha mi nem ízesítjük meg a világot, milyen lesz az világ? Sótlan, elviselhetetlenül kellemetlen és felejthető. Hallgatjuk a híreket, olvassuk a különböző újságokat, magazinokat. Az igazi sós hír megmarad bennünk, belénk kövül, a bulvár, a jelentéktelent – jóllehet kezdetben szenzációs és még talán sós is – az idő felhígítja és felejthetővé válik mint a kimosott só sóssága.
Legyünk tehát só! Sózzuk-szórjuk, amit lehet és ami bennünk van, ne hagyjuk a világ ízesítését, a jó és nemes ízeket sem elveszni hagyni, hiszen só nélkül az sem ér semmit. Olyan tedd ki, hadd hűljön világ az, ahogy szoktam mondani sózott hangulatban. Aztán még az is eszembe ötlik, hogy Jézus példabeszéde a sóról lehet, hogy mára már prófécia inkább? Sótlanul konstatálom magamban.
Gundy Sarolta – Hunhír.info