Egyre többet hallani arról, hogy amikor valakit ki akarnak rúgni a munkahelyéről, akkor ezt felettébb egyszerű módon vezénylik le egyes főnökök. Vannak, akiket egy nappal korábban értesítenek, hogy nincs rájuk többé szükség, vannak, akiknek csupán két napjuk maradt a pakolásra, és vannak, akiknek a felmondási idejüket sem kell/lehet kitölteni.
Vannak, akik onnan tudják meg, hogy ki lettek penderítve például az államigazgatásból, hogy a számítógépüket letiltották, és vannak, akik úgy értesülnek egy osztály felszámolásáról, hogy csütörtökön megüzenik a beosztottjukkal, hogy hétfőtől NINCS osztályuk, számoljanak le pénteken. Volt olyan gyermekorvos ismerősöm, akivel vizsgálat közben közölték az ajtóból beordítva a rendelőbe, hogy másnap már nem kell rendelnie.
De eszembe jutott Édesapám is (igaz, ez 1950-ben történt), aki 2 diplomával a zsebében még konzervgyári rakodómunkásnak sem kellett 1 hétnél tovább, hála a racionalizálási („racizási”) tervteljesítésnek. Vele a párttitkár közölte – nem üzente! szemtől szembe visította – a karácsonyi ajándékot. T.G. elvtársban még maradt valami hajdani viselkedési morzsa-módusz és nem megüzente az elbocsátást a másik rakodóval, báró M.J.-vel, hanem gúnyosan szembe alázta Apámat mind a hat elemijének és osztályharcos kiválóságának tudatában.
Micsoda tragédia ilyen módon átélni egy kirúgást az évezred elején! Mi ez? A múlt ilyetén dicsérete? CTRL C–CTRL V? (Deja vu). Nem jár a munkavállalóknak, hogy szemtől szembe mondják meg nekik, hogy mi a helyzet? Üzengetnek, mert az úriasabb?
Az embertelen, megalázó és derült égből villámcsapásként jövő „élmény” aztán ahhoz vezet, hogy aki marad, a gyomorszorító érzések elől inkább gyorsan megpróbál új munkahelyet keresni, mert szegény azt hiszi, hogy ott majd másként lesz. Ugyan! Ne mááááá!
(Milyen jó, hogy én nyugger vagyok! Mert ezekért a sorokért egyenesen a pokolba rúgnának ki! )
Gundy Sarolta – Hunhír.info