Jó kis év volt 1964, éppen akkor mentem gimibe, a Szinyeibe. A sok-sok fiús iskolaév után végre lányok közé, merthogy attól a tanévtől kezdve Magyarországon lényegében minden iskola koedukálódott. Ma persze tudományosan is tudnám értékelni a dolgot, de akkoriban az egészből csakis azt vizsgáltam, hogy szépek-e a lányok. bár valószínűbb, hogy inkább azt néztük: jók-e a csajok vagy tán inkább bigék, mert talán a “csaj” akkoriban még nem volt általános közszó.
Sajnos nem voltak szépek – a szépek valahogy mindig a másik osztályokba kerültek, bár szerintük meg éppen nálunk voltak, de ez részletkérdés. Az biztos, hogy a silány választék ellenére mindig mindenki halálosan szerelmes volt valakibe, amit persze a lehetőségekhez képest titkolt, ugyanis akkoriban még egész mások voltak az erkölcsök, hogy az erotikus tartalmú szokásokról már ne is beszéljek, noha egy mai tizenéves halálra röhögné magát, hogy izzadt tenyerűen olyasmiről álmodoztunk, hogy mikor merjük megfogni már végre a lány kezét. Akkoriban már ez is szexuális aktusnak minősült…
Abban az évben adták át az újjáépített Erzsébet hidat, amit azért hagytak húsz évig romokban, hogy jobban utáljuk a fasisztákat, mert a fasisztákat már akkor is nagyon kellett utálni, az “ártatlan, önfeláldozó, minket felszabadító dicsőségeseket” meg imádni kellett.
A fasisztákat azóta is utálni kell, de a szovjeteket nem kell feltétlenül szeretni – főleg az orosz Putyinra illik haragudni, mert ő barbár módon nem bírja a homókat, pedig az ma nagyon trendi, őket kötelező szeretni. Ennyit a nagyvilágtól.
Az Erzsébet híd átadása szép volt, nagy volt körötte a csinnadratta – s nem győzték hangsúlyozni, hogy ez a világ legmodernebb kábelhídja, amiből mi tudtuk, hogy van valami suskus a dologban. Például az, hogy a régi Erzsébet százszor szebb volt nála, de az még kapitalista alkotás volt. Ez meg szocialista, márpedig a szocialista szebb és punktum. (Az új híd tervezője, Sávoly Pál egyébként 1968-ban épp december 20-án hunyt el.)
Áhítattal néztük valamelyik szomszédnál az Sanremoi Dalfesztivált, amit abban az évben az olasz Gigliola Cinquetti nyert meg a nagyszerű Non ho l’età című dalával. Aranyos, szép lány volt, jó dallal – csak nekünk egy kicsit már öregecskének tűnt, merthogy akkor ő éppen a 17. évét taposta. Mondtuk is, hogy “vén szatyor” már szegényke, merthogy a “vén k@rva” kifejezés sem volt igazán elterjedve.
Most éppen utánaolvastam, hogy miről is énekelt, s mi derült ki? Hát az, hogy a dal valójában egy ballada, melyben a mi Gigliolánk arról mesél, hogy még nem elég idős ahhoz, hogy szerelmes legyen. Mondom: tizenhét évesen… Hát mondana ilyet ma akár egy 13 éves is? Ráadásul azóta a fiúk folyamatosan kifogynak a gimikből, ahol a lányok már-már széttépik őket, mert ők bizony nem fiatalok már régen, de ugyancsak éhesek a szerelemre… Nem, nem a kézfogósra, ők annál odaadóbb dolgokra gondolnak. Lehet, hogy jobb lenne ma járni gimibe?
Mészáros Sunyó Sándor – Hunhír.info