Ahogy azonban telnek az évek, megint félek. Már messze nem a Bubustól, a Gólyabácsitól, vagy magától a sötétségtől.
Amikor kisgyerek voltam, nagyon féltem a sötétben. Először a „Bubustól” aki elvisz, ha rossz leszek. Hogy milyen volt a Bubus, azt csak elképzelni tudtam, de azt igen élénken láttam magam előtt, hogy hatalmas, fekete és szőrös, ronda nagy fogai vannak és óriási zsákja, amibe belegyömöszöli a magamfajta kisgyerekeket, aztán elvisz messzire és soha nem találok majd haza.
A következő félelmem a Gólyabácsitól volt, mert Gólyabácsi a csőrével vájja ki a szemem, ha hazudok. Hogy miért éppen Gólyabácsi, és miért éppen szemkivájás, azt nem tudom, hiszen az esti mesékben soha nem szerepelt ilyen galád ellenség.
Később az utcán, meg a sötét helyiségekben féltem. Akkor még nem voltak fényárban úszó vidéki utcák, s mint alsó tagozatos kisdiáknak (a szénhiány és fűtésspórolás miatt az iskolákban 2 „műszak” volt, ahol csak a hazulról hozott zacskónyi szénből lehetett feléleszteni a reggel rakott tüzet a délutános kicsik részére) a sötétedés után kellett hazabaktatni a kihalt utcákon át. Jó esetben volt arra lakó gyerek, de számtalanszor egyedül kellett megtenni a majd 2 kilométeres utat. Télen a hóban ez jó móka volt, mert világított a hó, s ha adódott útitárs, az iskolatáskára (ami olyan volt, mint egy kis vulkánfiber koffer) ülve húztuk egymást a síkos havon.
Az esős feketeség azonban rémítőnek tűnt. Különösen, amikor a Gárdonyi téri kis ligeten a fák sötét törzsei mögül hol macska, hol kóbor kutya jött szembe és nem tudhatta a gyerek, hogy nem rossz ember ugrik-e elő és netán megtámadja.
A félelmemet aztán csak növelte, amikor az egyik kis osztálytársamat, aki Kapospulából járt be Dombóvárra, egy gonosztevő az útba eső temető ravatalozójába zárta…, s bár szerencsére megzavarták, a kislány borzalmas órákat élt át.
Aztán felnőttem, sok minden történt velem, képes voltam lelki és testi pajzsot növeszteni, fegyvert rántani, ha kell szép, ha kell kemény szóval. Mindennel és mindenkivel szemben úgy éreztem, hogy az igaz utakat a sötétben is be lehet világítani, mert erősek vagyunk és a hazatalálás a végén mindig sikerül.
Ahogy azonban telnek az évek, megint félek. Már messze nem a Bubustól, a Gólyabácsitól, vagy magától a sötétségtől. Nagyon félek a ki tudja hol és miben rejtőzködő ismeretlen valóságtól, főleg pedig az Igaztalanság hatalmas zsákjától, amibe ha egyszer beledugnak, majd nem találok haza. Mert már nem lesz erőm lelki és testi pajzsot növeszteni, és kiszolgáltatott leszek… Leszünk… No, ettől félek.
Gundy Sarolta – Hunhír.info