Bő százada történt (50+3 éve), jelesül 1966-ban, hogy Budapesten átadták a forgalomnak az első (vagy tán inkább a második?…) “igazi” aluljárót, az EMKE-nél, a Blaha Lujza téren. A maga korában ez modern, világvárosi létesítménynek minősült, bár elkészültét hatalmas botrány előzte meg.
Jelesül az, hogy a kommunista hatalom 1963-ban fölrobbantotta az ott működő Nemzetit, az ország első számú színházát. Tegyük azért hozzá: ez a Nemzeti – igaz, 53 esztendőn át – csak ideiglenes volt, bár akkor az ember véglegesnek vélte.)
A robbantásnak alapvetően politikai okai voltak – “Minek a magyar nemzetnek Nemzeti?” – de ezt a sokak számára ma is emlékezetes bűncselekményt a metróépítés miatt bekövetkezett statikai okokkal magyarázták.
Hogy is mondja az ismert dal? “Hétre ma várom a Nemzetinél, ott, ahol a hatos megáll. Szemben az EMKE cigánya zenél…”
Tényleg, hol van az a bizonyos EMKE? (A cigányt nem kérdem, azon a környéken ugyanis van elég – igaz, nem zenész, hanem inkább markecoló meg zugárus.)
Tehát az EMKE… Tudnivaló, hogy a múlt század elején, az akkor még televízió és internet nélküli világban Budapest a kávéházak városa volt: a századforduló Budapestjén több száz kávéház működött.
Ezek nem csupán vendéglátóipari egységek voltak hanem – miként Márai is írja:
„A jövevény nemcsak feketézni óhajt, bennük, hanem élete egy szakaszát is hajlandó eltölteni a boltívek alatt. Nem kávézni járnak ide az emberek, hanem élni”.
Ezen életre való kávéházak egyike volt az EMKE is. Hangsúlyozom: a BUDAPESTI, merthogy az “igazi” EMKE eredetileg erdélyi (kolozsvári és nagyváradi) volt.
A pesti EMKE 1894-ben nyitott meg egy frissen felépült magas, körúti bérház földszintjén: bérleti jogát egy gyakorlott vendéglős, Wassermann Jónás vette meg. az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesülettől. (“A zsidók megcsinálták nekünk Budapestet s mindazt, ami talán nincs is, de európaias és távolról mutatós” – írta Wassermannra utalva Ady 1917–ben.)
A kávéházban igen gazdag könyv, újság és lexikongyűjtemény állt rendelkezésre, azonban ami igazán megkülönböztette a többi hasonló helytől, az a cigányzene volt. Wassermann elsőrangú prímásokat és zenekarokat szerződtetett, és ezt a hagyományt fia, Wassermann Mór is követte.
A kávéházhoz kötődő hírességek között említsük meg József Attilát, aki 1920-ban kenyeresfiúként dolgozott itt. 1945-ben a kávéház teljesen kiégett, ősszel azonban újra megnyitotta kapuit. 1956-ban az épületet ismét rommá lőtték, az EMKE nagyobb kárt szenvedett, mint a II. világháború alatt, de a hely öt éven át tartó felújítás után 1961-ben újranyitott, ám akkor már csírájában sem hasonlított a régi kávéházra.
Az épületben a rendszerváltozás után egy ideig sörbár üzemelt, jelenleg pedig bankfiókok találhatók a legendás EMKE kávéház helyén.
Visszatérve a Blaha Lujza téri aluljáróba: e nagy forgalmú hely ma már csöppet sem számít modernnek, s bár többé-kevésbé folyamatosan elhajtják a földön fekvő hajléktalanokat meg a román bérkoldusokat – azért jobb érzésű ember ma is kerüli, s hacsak nem muszáj (márpedig a metró miatt olykor muszáj…), nem megy le, hanem messze elkerüli. Mondják, hogy hamarosan az éjszakákra lezárják, ami egyáltalán nem lenne baj…
Persze a színház hűlt helyén, a híres Blaha Lujza téren is rossz áthaladni, de hát ezt már végképp alig lehet, lévén Pest egyik legforgalmasabb csomópontja ez, ahonnan száműzték ugyan a padokat, de a rossz arcú emberek (no és a megfáradt jó arcúak…) mégis találnak helyet az ülésre.
A Blaha aluljáróban mindenképp megér ma is egy kalandtúrát tenni… Jövőre átépítik a teret. Ez jó hírnek hangzik, de az efféle átalakítások pokoli káoszt szoktak okozni. Alighanem most is nagy káosz lesz. Nagyobb a mostaninál? Hát azt el sem lehet képzelni…
Mészáros Sunyó Sándor – Hunhír.info
