1956 októberében a nemrég még ellenforradalminak tanított időkben járunk. Magyarország megpróbálta a függetlenség útját járni. Ezekben a napokban a rádió egyfolytában tájékoztatta az ország népét, hogy mi történik az országban, de főleg Budapesten.

Kaptuk a hírt, hogy a fővárosban nincs ennivaló, a pincékbe menekülve, rettegésben töltik napjaikat a pesti polgárok, és a függetlenségért a kommunista vezetés ellen harcoló, sokszor tizenéves fegyveresek is éheznek. Ugyancsak hiányoznak az alapvető élelmiszerek a kórházakból, az életük veszélyben.

Egyik reggel a falumban, Pincehelyen a hangosbemondó felkérte a lakosságot, hogy mindenki lehetősége szerint hozzon élelmiszereket a budapestiek megsegítésére. Ki is jelöltek a főút mellett egy nagy házat, és oda hozta össze a lakosság az élelmet. Hoztak is mindenféle élelmet, tyúkot, kacsát, libát, több száz tojást, több mázsa krumplit, babot, lisztet, gyümölcsöt. Másnap korán reggel 20-25 asszony látott neki a baromfi megpucolásának, a férfiak nagy üstökbe forralták a vizet és segítettek a csomagolásban.

A járásból jelezték, hogy este hat órára itt lesz két teherautó katonákkal, és ők viszik Budapestre az élelmiszert. Mi igyekeztünk kész lenni a csomagolással, hogy mire jönnek, csak rakodni kelljen. Hatra megérkeztek a teherautók tetejükön fehér, és nemzeti színű zászlóval. A teherautókról hét fiatal húsz-huszonkét éves kiskatona szállt le állig felfegyverkezve. Nagyon örültek, hogy ennyi élelmet összeadott a falu népe. Egy-kettőre meg is pakoltuk az autókat. Mindenkitől elbúcsúztak, megköszönték a segítséget. Az induláskor az asszonynép kiabált utánuk, hogy vigyázzanak magukra és a fegyvert ne tegyék le, amíg nem győznek. Ők már távolodóban, az autókon állva a fegyvereket a magasba tartva integettek vissza. Mi anyák úgy éreztük, hogy a gyerekünket engedtük el egy távoli bizonytalan útra.

Budapest népe mindig számíthatott a falun élők segítségére. Másnap reggel halljuk a szomorú, tragikus hírt, hogy az élelmet szállító két autót Sárbogárd környékén az ÁVO-sok feltartóztatták és a hét fiatal katonát agyonlőtték, az élelmet meg elkobozták. Kegyetlenül ért véget fiatal életük. A nagy lelkesedéssel összehordott segítség így nem juthatott el a rászorulókhoz. Falunk népét nagyon megrázta ez a szomorú hír. Sajnáltuk ismeretlenül is azokat az édesanyákat, akiknek a gyermekei voltak. A falunkban élő egyik szegény család gyermeke is Budapesten feküdt kórházban abban az időben. Ott találta el a gyilkos golyó a kórházi ágyon. A szülők életük végéig siratták és gyászolták elveszett gyermeküket.

Hány, de hány nem ismert ilyen a szabadságért küzdő fiatal veszett oda abban a reménytelen küzdelemben! Ezek az emlékek, gondolatok előhozzák bennem azt a kívánságot, hogy soha, de soha ne ismétlődjön meg az az 1956-os év ősze, mikor az ország függetlensége további 34 évre elveszett.

Tiszteljük és szeressük egymást, hogy soha többé ne folyjon egyetlen fiatal vére hiába. Remélem, népünk nem felejt, és tisztelettel emlékezik az elesett ötvenhatosokra, akik életüket áldozták a magyar hazáért és népünkért, egy jobb élet reményében. Emlékezzünk.

Özv. Gyulasi Jánosné – Hunhír.info

Amennyiben olvasóink birtokában vannak 1956-os fényképek, felvételek, plakátok, szórólapok, dokumentumok, kérjük segítsék szabadságra ébredésünk hiteles továbbadását, s juttassák el szerkesztőségünkhöz. Az info@hunhir.hu elektronikus levélcímen várjuk jelentkezésüket, hogy oldalainkon közzé téve megőrizhessük múltunk igaz történetét. Örömmel vesszük a hiteles beszámolókat, visszaemlékezéseket is. Hunhír.info