Ismét gyakorolta vétójogát Magyarország az Európai Unió döntéshozatalában. Ezúttal Törökország figyelmeztetését akadályozta meg, még mielőtt a NATO második legnagyobb hadseregével rendelkező állam elindította volna hadigépezetét az Iszlám Állam (IÁ) legyőzésében fő szerepet játszó szíriai kurd felkelők ellen, egyedül szegülve szembe ezáltal 26 európai uniós tagállam akaratával.

Fél éve sincs annak, hogy Magyarország, élve vétójogával, megakadályozta az EU-t abban, hogy az ENSZ Közgyűlése elé egy Izraelt elmarasztaló határozatot terjesszen. Akkor éppen ötödik alkalommal gyakorolta Izraelt-védelmezően vétójogát az ország, szembehelyezkedve az EU többi tagállamával. Kelet-Jeruzsálem ügyében még egy EU-n belüli határozat elfogadását is megvétózta Orbán Viktor kormánya. Tette ezt – az EUobserver tájékoztatása szerint – egy év leforgása alatt kilenc alkalommal.

Jóllehet ezekről a szembeszegülésekről a hazai sajtó mit sem, vagy alig tudósít, a magyar vétókról szóló hírek – még ha gyengén szivárogva is, de mégis – begyűrűznek életünkbe. Látva e magyar diplomáciai hadakozások sokaságát, akár át is siklódhatnánk a kurdok elleni török invázió ügyébeni vétó fölött. Elvégre a be nem avatott egyszerű halandóknak még azt is sok tudniuk – vallja a politikum – hogy cui prodest? avagy kinek az érdeke?

Ám ez az eset mégis más. A kurdok Törökország általi lerohanása, Amerika általi cserbenhagyásukkal tetézve nagymértékben hasonlít Magyarország 1956-os szovjetek általi lerohanásához. Ilyen körülmények között az agresszor oldalára állni, több mint hiba, bűn.

Márpedig a magyar diplomácia nem érte be a vétóval. Szijjártó Péter külügyminiszter nyíltan Erdogán mellé állt, és a török agressziót egyenesen támogató nyilatkozatot tett. Márpedig ez nemcsak alkalmilag, és nemcsak az EU-ban okoz hátrányos helyzetet Magyarországnak. Ez a lépés hosszú távon és nemzetstratégiai szempontból is vészterhes.

Félretéve a pártos alapú, ideológiai és egyéb szimpátiák mentén alakított külpolitika nehezen kifürkészhető önös logikáját, vizsgáljuk meg a török invázió világpolitikai, egyetemes emberi és magyar nemzetstratégiai vonatkozásait.

Az Amerikai Egyesült Államok – miután Oroszország hadba lépése végképp meghiúsította az egész világ által rettegéssel követett, Iszlám Állam (IÁ) nevű förtelem terjeszkedését – belátta, hogy korábbi politikáján változtatva, egyértelműen az IÁ ellen kell fordulnia. Ki is próbálta ezen az úton az összes lehetséges, főleg arab szövetségest. Kudarcot kudarcra halmozott. Azt tekinthették jó eredménynek, ha „szövetségeseik” egyszerűen „csak” hátat fordítottak nekik, hiszen az esetek sokaságában a felfegyverzett és kiképzett „szövetségeseiket” az IÁ kötelékében látták viszont. Saját szárazföldi seregeiket kímélve – miként a többi érdekelt állam, Oroszország, Izrael, Irán, Szaúd-Arábia sem – természetesen nem küldték embereiket az IÁ által pokollá tett szíriai harcterekre. Hosszas keresgélés után eljutottak a kurdokig. A kurdok életüket és vérüket nem sajnálva, hallatlan szívóssággal, tántoríthatatlan elszántsággal, és a szkíta gyökerű népekre jellemző szövetségesi hűséggel megfordították a harcok állását, majd jelentős véráldozatok árán térdre kényszerítették az egész világ számára legyőzhetetlennek tűnő terrorállamot. Az amerikai hadsereg tábornokai és tisztjei vég nélküli dicshimnuszokat zengtek a kurdok – ezen belül is a teljes létszámukban női alakulatok – harci és emberi erényeiről.

Ezek után Donald Trump amerikai elnök azzal magyarázza a kurdok cserbenhagyását, hogy nem érdeke Amerikának áldozatot hozni a kurdokért. Elvégre a kurdok nem álltak Amerika oldalán a második világháború végét döntően siettető normandiai partraszállás idején. (!?) Miért, a török seregek ott voltak Normandiában? – kérdezhetnénk hüledezve. Lelke rajta, mondanánk, ha nem lenne Amerika elnöke. Ám a világ első számú hatalmának első embere szájából ez a megnyilvánulás maga a nihil. Erkölcsi nihil, amely az egész emberiség jövőjét kikezdi. De Trump sem ment el odáig, mint a magyar diplomácia, hogy nyíltan támogassa a török agressziót! Sőt, visszafogottságra intette Erdogánt, és Törökországot sújtó következményeket helyezett kilátásba háborús bűnök elkövetése esetén.

Ha létezne Magyarországon ellenzék, ezt a lépését a kormány nem úszhatta volna meg bizalmatlansági indítvány nélkül. Ám így is fel kellett volna szólítaniuk a külügyminisztert a lemondásra. Még akkor is fel kellett volna szólalnia a történtek ellen kormányoldalnak és ellenzéknek egyaránt, ha tudva-tudjuk, hogy Törökország egy nyolcvanmilliós virilis állam, amelyben negyvenmillióan vannak, akik 40 évnél fiatalabbak. És ez a török nép ráadásul nagyban rokonszenvez velünk, magyarokkal, mi több, testvéreiknek tekintenek bennünket. És akkor is fel kellett volna szólalniuk, ha Recep Tayyp Erdogan habitusa nagymértékben hasonlítanak Magyarország miniszterelnökének értékrendjéhez és stílusához.

Hogy a kurdok (kürtök) rokonaink, ahhoz nem fér kétség. Bizonyítják ezt nevükön és nemzeti színeiken – piros-fehér-zöld – túl értékeik és szokásaik, amelyeken átsüt a szkíta örökség. A nőknek a férfiakkal egyenlő helye a kurd társadalomban, ugyancsak velünk rokon értékrendre vall. Gondoljunk csak etruszk őseink teljes férfi-női egyenlőségére, és a magyarság egész Boldogasszony-Babba Mária kultuszára. Az, hogy az államiságuktól megfosztott kurdok első számú politikai vezetője, az életfogytiglan török börtönben raboskodó Abdullah Öcalant (ejtsd: Öcsálán) miért nevezik a kurdok Apónak, az magyarul beszélő ember számára csak akkor érthetetlen, ha az illető budapesti liberális újságíró.

Joggal kérdezheti ezek után az olvasó, hogy mi lett volna a kurdok elleni török agresszió kapcsán a követendő magyar út, különös tekintettel arra, hogy mindkét fél, a török és a kurd is velünk rokonszenvező, sőt rokon nép?

Egyikőjük egy erős, fiatal és feltörekvő, a NATO-ban második legerősebb haderővel rendelkező állam, amelynek elődei félezer éven keresztül ostromoltak bennünket, magyarokat, de mára barátainkká, támogatóinkká váltak. A másik egy államiságától megfosztott, három-négy országba szétszakított, de élni akaró, harmincmilliós, saját államának újrateremtéséért harcoló nép, amely a XXI. század első negyedében az Iszlám Állam térdre kényszerítésével az egész emberiséget érintő érdemeket szerzett.

A válasz egyszerűbb, mint gondolnánk, és pontokba szedhető.

• 1. Semmiképpen sem szabadott volna megvétózni az EU-ban készülő, a török inváziót megelőző határozatot. Sőt NATO-tagállamként sürgősséggel kezdeményezni kellett volna a NATO legfőbb döntéshozó szervének összehívását, és a vérontást megakadályozó fellépését.

• 2. Aktív diplomáciai lépéseket kellett volna tenni mindkét fél irányában. Ezt most sem késő meglépni, de sokkal bonyolultabb, sőt alighanem kudarcra van ítélve a török agressziót nyíltan pártoló vétó és külügyminiszteri megszólalás után. A Kelet otthona megannyi népnek, akik együttesen több mint egymilliárd lelket számlálnak. Közös vonásuk, hogy minket, magyarokat testvérnek, legközelebbi rokonnak, barátnak tekintenek. Közöttük sajnos – elsősorban nagyhatalmi manipuláció eredményeként – gyakori a nyílt, sokszor háborúba torkolló viszály. A magyar külpolitikának tartósan be kell rendezkednie a közvetítői szerepre az egész ázsiai térségben. Sajnos, e feladat ellátásához, kevés a megfelelő ismeretekkel rendelkező magyar ember, hát még diplomata. A magyarság emlékezetéből ugyanis sikeresen kitörölték a keleti rokon népekhez fűződő ismereteket. Egy Magyarság Egyetem megalapítása elodázhatatlan. De addig is, a keleti rokon népek irányában békítő diplomáciával lépni, halaszthatatlan állami feladat.

• 3. Alapvetően meg kell változtatni a magyar külpolitikai magatartást. Be kell látni, hogy sehova nem vezet a nagy- és közepes hatalmak előtti visszatérő meghunyászkodás. Ez nem lehet magyar érdek. Márpedig az EU-ban eddig bemutatott, és írásunk elején vázolt magyar vétó-szokás csakis ekként értelmezhető. De erre utal az is, ahogyan a tibeti- vagy az ujgur-kérdéshez viszonyul a magyar állam. Emlékezzünk csak a legközelebbi rokonaink, az ujgurok budapesti megalázására. Az MVSZ székházában ülésező ujgur ifjúsági világkongresszust egy színlelt robbantásos bejelentésre való hivatkozással világgá kergették. Tette ezt a magyar állam a Kínának, mindenáron való megfelelés kényszerével. Nem szabadna. Még akkor sem, ha Kína ránk, magyarokra ugyancsak rokon népként tekint.

Nem szívesen írom le, de tény, hogy nem csak a nagy- és közepes hatalmaknak hajbókol a magyar külpolitika. Lehetnek azok kis- és nálunk kisebb hatalmak is. Magyarország rendre szó és érdemi diplomáciai cselekvés nélkül hagyja a szomszédos, kisantant országok magyarellenes jogtiprásait is. Mint történt ez a temerini fiúk esetében Szerbiával, Malina Hedvig ügyében Szlovákiával, Beke István és Szőcs Zoltán börtönbevettetése kapcsán Romániával.

Miközben a magyar diplomácia útvesztésén kesergünk, a sokszoros túlerővel bíró török hadsereg folytatja szíriai öldöklését a kurdok által az IÁ rémuralma alól felszabadított területeken. A Trianonnal kisebbségbe taszított, és azt száz éve megszenvedő magyar milliókban a világ és ezen belül a magyar állam szenvtelen tétlenkedésének láttán napról napra erősödik a kérdés: Vajon akkor is így lesz, ha majd rajtunk a sor? Ma soha nem volt hadgyakorlatot tartanak a Székelyföldön. A Magyar Állam hallgat. Mi lesz, ha egy elvetemült erő úgy tör ránk, mint Törökország a szíriai kurdokra?

A nyitóképen látható, megszólalásig Angelina Jolie-ra hasonlító Asia Ramazan Antar két évvel ezelőtt, 22 évesen az IÁ elleni felszabadító harcokban áldozta fel fiatal életét, ugyanazokon a területeken, amelyeken most a török haderő és arab szövetségeseik öldökölnek válogatás nélkül.

Asia halott, de szelleme él, és a kurd harcosok a végsőkig elszántak. Eltiprásuk sok áldozatába kerül majd a támadónak. És az is lehetséges, hogy megfordul a harci szerencse. De ez nem menti fel az egyenlőtlen vérontást szenvtelenül tűrő nemzetközi közösséget.

Nem kétséges, hogy a kurd (kürt) nép harca a szabadságért előbb-utóbb győzni fog, és a kurdok újra megteremtik a maguk államát. Ezt a hősies, harcedzett, élni akaró harmincmilliós népet ebben megakadályozni nem lehet. Ám hogy addig mennyi vérnek kell még kifolynia, csak a Jóisten tudja.

Ma kirántották gépkocsijából és meggyilkolták a szíriai kurdok egyik fegyvertelen politikai vezetőjét. A fiatalasszony, Hevrin Khalaf 33 éves volt. Az Ő becstelen meggyilkolása sem elég ahhoz, hogy a világpolitika eszméljen?

Ébredj fel Magyarország! Ébredj fel magyar nép!
Ébredj fel, embertársam, és tégy ellene Te is!

Patrubány Miklós István Ádám, az MVSZ elnöke

Hunhír.info