- HUNHÍR.info - http://hunhir.info -

“A gyermeket vállaló nők anyagi mellőzöttségét legkésőbb a nyugdíjba vonuláskor kellene korrigálni”

Manapság a származási alapú kötelékekkel összetartozó emberek vajmi keveset, sokszor szinte semmit, vagy csak felületesen tudnak egymásról. A rokoni kapcsolatok vészes meglazulásának nagyon sok oka van. Mindenekelőtt manapság ez a hozzáállás a trendi, ezt sugallja a média, a családi összetartás helyett az egyének korlátlan szabadságát és a különféle átértelmezett családmodelleket (egyszülős, kétapás, kétanyás, szivárványos stb.) mint magasabb rendű emberi és családi kapcsolatokat hirdeti.

A képernyőn egyeduralkodó amerikai filmekben szinte mindig elválnak a felek, de a válás után remek a viszonyuk (ami ordas hazugság), gyermek, ha van, akkor is csak egy, aki önfeledten ingázik az elvált szülők között, és csöppet sem lóg az orra. Manapság kevés tíz év körüli gyermek van, aki korrekt módon fel tudja sorolni szülein kívül apai és anyai nagyszüleit, nem is beszélve azok személyes adatairól, nevéről, életkoráról, vagy lakhelyéről (néha még apa- és anyaügyben is el vannak bizonytalanodva). Ritkák a bővebb körű családi találkozások is.

A sok válás, a második vagy sokadik házasság vagy társ miatt az új, más fészekbe átpaterolt gyerekeknek sem könnyű az élete, ha a rokoni fokozatokat kérjük számon rajtuk. Gyakran találkozunk olyan esettel, amikor a gyerekek – különösen szivárványos családokban – az őket nevelőket és a vér szerinti szülőket sem apának vagy anyának szólítják, hanem egyszerűen a keresztnevükön. Ez hosszú évszázadokig nem így volt, ez a huszadik század második felétől először lopakodva, ma inkább erőszakkal ránk rakódott és kent, csak nagy akarattal eltávolítható szociokulturális környezetszennyezés.

Korosztályom még viszonylag tájékozott felmenőit illetően. Anyagi ágon magam is az vagyok, noha kis erőfeszítés kellett ahhoz, hogy a korábbi generációk rétegei is feltáruljanak. Apai részről ettől az élménytől Trianon és a párizsi békeszerződés fosztott meg, és csak nagyszülői szintig vannak ismereteim, azok sem személyesek, mert az 1950-es években a külföldi látogatás (még Erdélybe is) csak a legkiváltságosabbaknak volt lehetséges. Amikor pedig már lehetőség nyílt az utazásra, akkor az élet mulandósága okán elkéstem, édesapám ugyanis a hét gyermek közül az utolsó előtti volt.

A székely szokásjog hét generációra visszamenőleg követelte meg a felmenők ismeretét. Nyelvünk ma már csak az ötödik felmenő nemzedékig jelöli meg névvel az elődöt (szépapa, szépanya). Ne higgyük, hogy ennek a szorosra font családi kapcsolatrendszernek a puszta hagyománytiszteleten kívül ne lett volna nagyon is gyakorlati haszna. Hagyománnyá ugyanis csak az válik, aminek értelme is van. Az erőltetett hagyományteremtés vagy mulandó, vagy azért van kitalálva, hogy irtson hasznos hagyományokat (e mulandó termékeket létrehozó hagyománygyártással találkozunk az elmúlt több mint fél században).

A történelmi magyarországi és székelyföldi hagyományok, a generációs összetartás éppen a legfontosabbnak, a fizikai túlélésnek volt a legfőbb záloga. Az ember korlátozott idejű földi tartózkodása okán három generáció kohéziója volt a bevett „modell” (nagyszülők, szülők és unokák). Hagyományos volt a három generáció fizikai együttélése és az erre épülő családi munkamegosztás is.

Ez az összetartás képes volt az első, és részben a második világháború súlyos emberveszteségeit rövid időn belül pótolni. Ebben a hagyományos modellben nem volt megoldhatatlan a gyermeknevelés és az idős generációk gondozása sem. Ma pedig mindkettő nagyon nagy gond, nincs elegendő újszülött, az idősek családi alapú gondozása pedig jórészt feledésbe merült. Ne boncolgassuk, hogy a megváltozott társadalmi viszonyok miként őrölték fel a régi, bevált modellt, mert ez nagyon hosszú elemzést igényelne.

A kérdést onnan közelítsük meg, van-e lehetőség arra, hogy a hajdani többgenerációssikeres modell egyes elemeit a jelen körülmények között is restauráljuk, és a népesség fizikai megújításának szolgálatába állítsuk. Meggyőződésem, hogy a nagyszámú sikeres családbarát intézkedés végső sikeréhez még erre is nagy szükség van. Mindenekelőtt azt kell vizsgálnunk, hogy a gyermekvállalást elkerülhetetlenül meghatározó hölgyek helyzetét áttekintsük. Tegyük fel a kérdést, hogy miért is kevesebb a születés a szükségesnél. A célirányultság miatt most tekintsünk el azoktól a hatásoktól, amik a hölgyeket nap mint nap érik, és már régóta érték, és mind a gyermekvállalás ellen hatottak (a kicsi vagy kocsi kérdése, a szingli lét felmagasztalása, az egocentrikus viselkedési mód propagálása, újabban a klímarettenet terjesztése).

Maradjunk a puszta rideg ténynél, hogy a gyermekeket vállaló édesanyák életpályájuk során sokszorosan súlyos anyagi hátrányba kerülnek azon hölgyekkel szemben, akik nem vállalnak gyermekeket. Sajnos egyre kevesebben vannak azok, akiket mindezen hátrányokért a családi élet és a gyermekek legalább érzelmileg kárpótolnak, és ezt többre tartják az anyagiaknál. Csak erkölcsi, életérzésbeli kárpótlásról lehet szó, anyagi értelemben mindenképpen vesztesek.

Az áldott állapot egy részében, a szülés kapcsán, és még a gyermeknevelés miatt is kimaradnak a munkából, tehát határozottan kevesebbet keresnek. Ennek logikus következménye, hogy amikor nyugdíjba mennek, akkor is hátrányba kerülnek. Vezetői beosztás részükre általában ritkán jut, még akkor sem, ha felkészültségük erre alkalmassá tenné őket. Munkahelyeken gyakori az interjúkérdés, van-e gyereke, hány éves, és akar-e még szülni. Nem véletlen, hogy a politikai és menedzseri pályákon alig találunk gyermekes anyákat. (Von der Leyen asszony és néhány hazai politikus és egyben családos nő üdítő kivétel, akik mellett százszoros túlerőben vannak a gyermektelenek.)

A gyermeket vállaló nők anyagi mellőzöttségét legkésőbb a nyugdíjba vonuláskor kellene korrigálni. Szó sincs itt valamiféle méltányosságról, itt nem másról, mint kőkeményen megszolgált díjazásról beszélhetünk. Társadalmunk fizikai testének megújítása, a gyermekvállalás nagyon is közügy, de ez a közügy csak egyedi személyes döntéseken keresztül valósítható meg. Egyesek részt vesznek a megvalósításban, mások meg nem. (Amikor a sorozott hadsereg is közérdek volt, nem kérdezték a regrutát, hogy szeretne-e bevonulni, az alkalmatlanok pedig hadiadót fizettek.)

Akik a gyermekvállalásban részt vesznek, azok átveszik mások (a „nem teljesítők”) feladatát is. Mindezt anyagi elismerés nélkül, mi több, súlyos hátrányt elszenvedve. Ez az, ami sürgősen korrigálandó, nem távlatosan, hanem azonnal, mert ez nagyot lendíthet akár rövid időn belül is a gyermekvállalási döntéseken.

Ma is az a jellemző, hogy egy időben három nemzedék van a pályán. A mai 60–75 éves édesanyák gyermekei a munkaerőpiacon vannak, és még zömében abban a korban, hogy sokan akár még újabb gyermekeket is vállalhatnának. A mai nagyszülők azon tagjai, akik maguk is gyermekeket neveltek, hajlamosak besegíteni sokféle módon az unokák érdekében, növekszik a generációk kohéziója. Az úton már elindultunk (hiszen itt a nagyszülői gyed), de modellt kell teremteni azzal, hogy azonnal elkezdjük a már nyugdíjas édesanyák nyugdíjpótlékainak kialakítását, attól függően, hogy hány gyermeket szültek és neveltek, valamint adtak munkába. Indításként a költségvetést sem tenné tönkre, ha a három vagy több gyermeket szült, jelenleg nyugdíjas édesanyák jól érzékelhető pótlékait akár jövő évtől bevezetnék. Az új nyugdíjba vonulóknál már egy gyermektől is járhatna pótlék. Egy azonnali lépés, és folytatásként az új nyugdíjba lépő édesanyáknál a pótlékgyakorlat állandósítása egyben edukatív hatással is bírna a következő nemzedékek részére. Megfontolandó, hogy a szociális kassza kiegészítésére gyermektelen nem házas férfiaknál negyven, hölgyeknél harmincöt év felett emelt lenne a járulék. A nemzedékek kohézióját erősítő nyugdíjazási rendszer megteremtésének mindenképpen előnyt kell élveznie minden, egyébként méltányosnak ítélt nyugdíjkorrekció előtt, mert itt nem méltányosságról, hanem elmaradt jogosultságról van szó.

Boros Imre – MHO