A korábbiakban, a Hunhíren foglalkoztunk a Magyar Vörös Hadsereg északi hadjáratával [1], majd az 1919 júniusi tragikus és hősies ellenforradalmi mozgalmakkal [2], melyek kísérletet tettek, hogy a válságos helyzetből ki tudják ragadni az országot. Sajnos e kísérletek főként szervezési, szubjektív okok miatt nem sikerülhettek, minden bizonnyal a kommün történelmi megítélése, vezetői sorsa is másképp alakulhatott volna, ha még a vörös terror eszkalációja előtt megszűnik, ők pedig távoztak volna az országból.
Nyilvánvalóan a kommün vezetői nem tudhatták előre, mikor úrrá lettek a júniusi ellenforradalmi mozgalmakon, valamint kiürítették a Felvidéket, hogy a rendszernek már csak pontosan egy hónapja maradt. Annak ellenére, hogy a fővárosban még volt bizonyos támogatottságuk, a katonai erők egy részét még befolyásuk alatt tudták tartani. Lényegében azonban a rendszert már csak a nehézségi erő tartotta össze.
Demoralizáló hatású volt a június elejei fényes győzelmekkel felszabadított felvidéki területek június 30-án befejeződött kiürítése. Folyamatosan romlottak a gazdasági helyzet és az ellátás viszonyai. A tanácskormány fő feladatának a bázis főváros, valamint az ipari centrumok élelmiszerellátását tekintette. E célt szolgálták a vidéki rekvirálások, a mezőgazdasági termények fővárosba történő szállítása. A kényszersorozások is inkább a vidéket érintették.
A vezérkar terveiben már a korábbiakban is szerepelt a román hadsereg elleni küzdelem, azonban május végén a gyengébb csehszlovák haderővel szembeni fellépés kapott prioritást.
A mezőgazdasági termékekből történő megfelelő ellátás is sürgette a román erők kiszorítását a Tiszántúlról, mely terület a határok kialakításának ismertté válásával Magyarország részének volt tekinthető. Mindemellett a felvidéki kivonulás miatt demoralizált hadsereg számára pszichológiai értelemben is szükség volt a sikerre.
Megkezdődött az erők Tisza vonalára történő átcsoportosítása. A haditerv három ponton tervezett áttörést, hogy le tudja küzdeni a Tiszántúlon csoportosított román csapatokat.
A júniusi északi hadjáratot sikeresen megtervező és kivitelező Stromfeld Aurél vezérkari főnök, mivel nem értett egyet a Felvidék kiürítésével, lemondott. Szintén nem osztotta az új vezérkari főnök, Julier Ferenc elgondolását, miszerint három ponton kell a románok ellen támadást indítani, mert szerinte ez az erők megosztásához vezethet. Véleménye szerint egy észak-déli irányú vertikális támadással kellett volna bekeríteni a román csapatokat. Az új vezérkari főnök, Julier Ferenc ezredes azonban ragaszkodott az egy időben három ponton megindítandó támadáshoz. Azt, hogy a támadásra nem áll rendelkezésre megfelelő erő, jelezte már a korábbiakban Schwartz Géza, az I. hadtest vezérkari főnöke is.
1919. július 20-án, az előzetes terveknek megfelelően megindult a Magyar Vörös Hadsereg tiszai támadása. Tokajnál, Rakamaznál a III. hadtest kötelékébe tartozó 1. hadosztály, valamint a 2. és a 3. dandárok keltek át a Tiszán, a románokat visszavetve elfoglalták Vencselőt és Tiszaeszlárt. Itt kiemelkedő hősiességet tanúsított a Székely hadosztály a Magyar Vörös Hadseregben maradt része.
A 80. dandár Poroszónál kelt át, elfoglalva Tiszafüredet. A legnagyobb sikert az I. hadtest Szolnoknál átkelő hadosztályai érték el, Fegyvernek, Törökszentmiklós, Kenderes elfoglalását követően elérték a Kisújszállás-Túrkeve vonalat. A hadtest déli szárnyán támadó 2. hadosztály Szentes, Szegvár és Mindszent körzetéből szorította ki a románokat.
A vezérkar úgy értelmezte, hogy sikerült döntő csapást mérni a román erőkre, holott csak az első lépcsőt sikerült visszavetni, a mélységben lévő mintegy hat hadosztálynyi erő felkészült az ellentámadásra. A Magyar Vörös Hadsereg sikerei 23-áig tartottak, a túlerejű ellentámadás hatására 25-én a vezérkar elrendelte a magyar csapatok visszavonását. 25-én Julier kérte felmentését Landler Jenő hadsereg-főparancsnoktól, de ő nem fogadta el.
Július 29-30-án a román csapatok Taktakenéznél, Tiszabőnél, Nagykörűnél átkeltek a Tiszán. Julier ellentámadást rendelt el, melynek eredményeképp az I. hadtest augusztus 1-én délelőtt még kiszorította a Szolnokra betört románokat.
Július 31-én, Cegléden, az I. hadtest főhadiszállásán tartott értekezleten a vezérkari főnök az ellenállás reménytelenségéről akarta meggyőzni a pártvezetőket, akik a román csapatok Jászságban történő előrenyomulása miatt feladták az ellenállás tervét.
Haubrich József, a IV. hadtest parancsnoka vonakodott a budapesti hadtestet harcba indítani. Így, a Forradalmi Kormányzótanács és a pártvezetés együttes ülésén lemondott a kommunista kormány. Az új kormányt Peidl Gyula jobboldali szociáldemokrata politikus alakította meg szakszervezeti és szociáldemokrata vezetőkből, mely megkezdte a kommün kényszerintézkedéseinek visszavonását. A kommün vezetői még 1-jén délután különvonaton Bécsbe menekültek. Augusztus 3-án a román hadsereg bevonult Budapestre.
Ezzel befejeződött a Tanácsköztársaság több mint négy hónapos, ellentmondásos időszaka. Természetesen nem volt „dicsőséges 133 nap”, mint régen az iskolában tanították. Voltak benne elítélendő kényszerintézkedések, terror, pozitív oldalának pedig egyes naiv szociális célokat, és mindenképp a honvédelmet tekinthetjük.
Az a tragikus törés, melyet a nemzeten belül 1918 ősze indított el, a végső stádiumához érkezett. Az ország megerősítésének feladata a Nemzeti Hadseregre és fővezérére várt.
100 év távlatából megállapíthatjuk, e négy hónap történelmünk, identitásunk része, és éppúgy tárgyilagos, differenciált elemzést igényel, mint a talán két hónappal hosszabb nyilas rendszer.
Károlyfalvi József – Hunhír.info