A korábbiakban felvázoltuk a Magyar Vörös Hadsereg sikeres északi hadjáratát, mely szétválasztotta a cseh és a román hadsereget, majd súlyos csapást mért a Felvidéket megszálló cseh haderőre. A Tanácsköztársaság számára a területvédelem jelentette szinte csak a legitimáló tényezőt, esetleg pozitívumként megemlíthetünk még néhány naiv szociális intézkedést. Május-június folyamán előbb Aradon, majd Szegeden Ábrahám Dezső, majd Károlyi Gyula vezetésével ellenforradalmi kormányok alakultak, Horthy Miklós megkezdte a Nemzeti Hadsereg megszervezését.
A felvidéki győzelmeket követően azonban Clemenceau két jegyzéke (június 9. és 13.) megtévesztette a magyar kommünt, a Felvidék június 30-án befejeződött kiürítését nem követte a Tiszántúl átadása.
A határok ismertté válása, a védelmi szerep megszűnése a kommün társadalmi támogatottságát ásta alá. Június közepétől lényegében megszűnt a rendszer létalapja. Az erőltetett kényszersorozások, a fővárosi élelmiszerellátást biztosítani hivatott vidéki rekvirálások ellenérzéseket váltottak ki, melyek felkelésekben nyilvánultak meg.
Június 24-én Budapesten, Lemberkovits Jenő százados által vezetve Ludovika Akadémián, az Engels-laktanyában, és a dunai monitorok részéről kezdődtek az elszánt és hősies ellenforradalmi mozgalmak. A budapesti IV. hadtest parancsnoka Haubrich József azonban nem mert a felkelés mellé állni, ezért az elszigetelődött. Magukra maradtak a Ludovika Akadémia, az újpesti Mauthner-bőrgyár felkelői, a túlerő felülkerekedett, a dunai monitorok bár tűz alá vették a szovjetházat, mivel azonban helyzetük reménytelenné vált, átlépték a déli demarkációs vonalat.
Ezt követően június 19. után az egész Duna-mentét elárasztotta a felkelési hullám. A Duna túlsó oldalán, Szekszárdon, Dunaföldváron is felkelések robbantak ki, de nagyobb méretű felkelési hullám söpört végig Pest-Pilis-Solt Kiskun vármegye településein.
Kalocsán június 19-én robbant ki a felkelés, volt tartalékos tisztek, közigazgatási vezetők, csendőrök, helyi polgárok vezették. Lefegyverezték a Vörös Őrséget, leváltották a helyi direktóriumot.
A beérkező budapesti Vasas ezreddel szemben erőteljes ellenállást tanúsítottak, azonban a túlerővel nem bírtak. A megadás feltételei tartalmazták a felkelők büntetlenségét azonban a Szamuely Tibor vezetésével beérkező Lenin-fiúk ezt nem így gondolták. Összefogdosták a felkelés mintegy 20 vezetőjét, majd tárgyalásnak nem nevezhető pár perces ítélkezést követően 25-én és 26-án az érseki székesegyház előtti tér berkenyefáira felakasztották őket, élükön a felkelést irányító Horváth Lajos 21 éves joghallgató, tartalékos tüzér hadnaggyal. Pedig neki ígért kegyelmet Fehér Imre ezredes, a Vasas ezred parancsnoka a megadás esetén.
Hasonló jelenetek zajlottak le Kiskőrösön, Soltvadkerten és Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye más településein is. Kiskőrösön a Petzkay-zászlóalj terrorbírósága hozta meg a halálos ítéleteket.
A solti és hartai felkelők vezetőit Kecskemétre szállították. Kecskeméten a korábbi közel két hónapban Sinkó Ervin kormányzótanácsi biztos felelősen, türelemmel vezette a várost. Példaként el tudta érni az április 23-ai szentkirályi felkelés vezetői enyhe ítéletét vagy felmentését. Utóda Berkes Ferenc lett, aki rendelkezett a Forradalmi Katonai Törvényszék létrehozásáról, mely halálra ítélte a fiatal Horváth József, Hus Lajos, Szabó István, Kugelmann Henrik, Tar János felkelőket, akik foglalkozásukat illetően földművesek és napszámosok voltak. Őket az Erzsébet-laktanyában lőtték agyon, Matkói-úti temetőben temették el, majd ősszel exhumálták hazaszállították.
Hiába sürgették a mérsékelt, jobboldali szociáldemokraták a diktatúra és a terror megszüntetését, a rendszert már csak a nehézségi erő működtette. Ha az irodalomhoz fordulunk, az 1919 júniusi helyzetet már nem Várnai Zseni, Szilágyi Jolán rajzaival illusztrált „Örömök kertje”című kötetével, hanem Babits Mihály: Szíttál-e lassú mérgeket? című versével minősíthetjük:
Mert minden édenek neve vad poklokat bűvöl…
Ó, varázs van a szavakon, hogy a Teljesedés
Másképpen értse mind, legyen elátkozott vetés.
A korszak embere – átélve az I. világháború szenvedéseit, küzdelmeit – mindkét oldalon elszánt, önfeláldozó, esetenként kíméletlen módon harcolt eszméiért, a maga igazáért. Az eszmék által vezérelt korabeli – emberileg többnyire puritán és fanatikus szereplők esetében – csak a legritkább esetekben beszélhetünk személyes anyagi célokról.
A júniusi ellenforradalmi kísérletek egy válságos helyzetből akarták kiragadni az országot.
Kérdéses azonban, hogy a felkelések esetleges győzelme változtatott volna-e az antant és a környező államok területrabló céljain. Ha feltételezzük, hogy a szegedi kormány és a Nemzeti Hadsereg kiáltványa és felhívása hatására esetleg a Vörös Hadsereg átáll, a kommün korábban bukhatott volna el, az antant vajon leállította volna a csehszlovák és román támadó erőket és méltányosabb békefeltételek születhettek volna? Ezt naivitás lenne feltételezni. Legfeljebb a vörös terror számai lehettek volna csekélyebbek.
Nem jelentéktelen szempont az sem, hogy bár a kommün meglehetősen kegyetlen terrort gyakorolt, hasonlóképpen kíméletlen terrort alkalmaztak a csehszlovák és román hadseregek is a civil lakosság és a hadifoglyok ellen. Az előbbiek példaként, Komáromnál hadifoglyokat, Ongánál fogságba esett postás-vöröskatonákat végeztek ki, az utóbbiak pedig Apátfalvánál a rekvirálás ellen tiltakozó civileket, Hódmezővásárhelynél pedig a helyi tanács vezetőit.
Tény azonban, hogy a Tanácsköztársaság vezetése ideiglenesen úrrá tudott lenni a felkelési kísérleteken, de a rendszert utolsó hónapjában már csak a nehézségi erő tartotta össze. Az országra halálos csend nehezedett.
Károlyfalvi József – Hunhír.info