A korábbiakban, a Hunhír.info hasábjain már foglalkoztunk a spanyol baloldal a kegyeleti egyensúlyt megbontani akaró, a Franco tábornok hamvait a Valle de los Caidos nemzeti kegyhelyről eltávolítani szándékozó felvetésével.
80 éve, 1939. március 28-án Franco tábornok nemzeti csapatai elfoglalták Madridot, április 1-jén a köztársasági kormány elhagyta az országot ezzel egy közel két és fél éves véres polgárháború fejeződött be.
A XVII. századig még világhatalom Spanyolország történetében folyamatos hanyatlás következett be a következő évszázadokban. Az 1810-es és a 20-as években levált Latin-Amerika, 1898-ban elvesztette Kubát, Puerto Ricót és a Fülöp-szigeteket. A XX. századra már csak Spanyol-Marokkó, Ifni, Egyenlítői Guinea maradtak.
A spanyol gazdaság és társadalom bizonyos lemaradással érkezett el a XX. századba. Bár északon bizonyos iparosodási folyamatok zajlottak le, a déli agrárterületek meglehetősen elmaradottak maradtak. A viszonylag gyors demográfiai növekedés következtében megnövekedett az elszegényedett, proletarizálódott, a politikai demagógiára fogékony tömegek aránya. A spanyol társadalom életében jelentős szociális igazságtalanságok voltak.
1930 decemberében az észak-spanyolországi Jaca helyőrsége zendülése elindította a monarchia megszűnését, 1931 áprilisában lemondott XIII. Alfonz király, proklamálták a Spanyol Köztársaságot. A köztársaság első évei már belső konfliktusokat hoztak, 1934-ben Asturiában bányászfelkelés robbant ki.
Az 1936. február 16-ai választásokat a Spanyol Népfront nyerte meg, mely magában foglalta a baloldali köztársasági, szocialista, kommunista pártokat, melyeket támogatták a függetlenségre törekvő katalán és baszk nacionalista pártok. A népfrontkormány szociális reformokba kezdett: agrárreform, szociális intézkedések, a nemzetiségek autonóm kormányokat alakíthattak. A problémát még nem is gyorsan végrehajtani tervezett, egyébként szükséges reformok jelentették, hanem a szélsőbaloldal erősödése, az ország széthullásának veszélye. 1936 nyarára már a robbanás előtti hangulat alakult ki, mindkét oldalon kölcsönös merényletekre, gyilkosságokra került sor, példaként a baloldaliak megölték Calvo Sotelo konzervatív politikust. 1936. július 18-án a rádióban elhangzott, „Egész Spanyolország felett felhőtlen az ég” jelszóra katonai felkelés robbant ki a Spanyol Köztársaság ellen. Bekövetkezett egy nemzet belső törése, kettészakadása.
A köztársasághoz hű erők leverték a felkelést, mely csak Spanyol-Marokkóban volt sikeres, majd Franco tábornok csapatai átkeltek Dél-Spanyolországba, és ezzel közel két és fél évig tartó pusztító, mindkét oldalon kegyetlen polgárháború alakult ki.
A nemzeti jobboldal: a Falange Espanol(Spanyol Falange) és JONS(Juntas de Ofensivas Nacional Sindicalistas-Nemzeti Szindikalista Offenzíva Juntái) céljai a szükségszerű szociális reformok mellett a szélsőbaloldali, kommunista, anarchista befolyás megszüntetése és az ország egyben tartása voltak.
Franco nemzeti hadereje gyorsan csapást szándékozott mérni a köztársasági hadseregre, 1936 novemberében azonban meghiúsultak a Madrid elfoglalására irányuló rohamaik. E rohamokat a Miaja és Lister tábornokok vezette köztársasági haderő visszaverte, azonban Franco hadserege elvágta egymástól a köztársaság csapatait. A polgárháború időszakában a Népi Köztársasági Hadsereg (Ejercito Popular Republicano) összesen 700.000 katonával, milicistával, 1500 tüzérségi eszközzel, 800 tankkal és páncélozott járművel rendelkezett. Légierejük alig volt.
A háború váltakozó fordulatokkal, hadiszerencsével zajlott. Az 1937 júliusi Brunete körzetében indított támadás során a köztársasági erők átcsoportosításra kényszerítették a nemzetiek Santander elleni előrenyomulását. 1938 márciusában Franco csapatai az aragóniai fronton kijutottak a Földközi-tengerhez, és elvágták Katalóniát a köztársaság többi területétől. A köztársasági erők utolsó részleges eredményét az 1938 júniusában az Ebro folyónál indított támadás jelentette, mely Franco erőit itt is átcsoportosításra kényszerítette. A német és olasz csapatok által támogatott nemzetiek 1938 októberében, a katalán fronton indított támadása megtörte a köztársasági erőket, a nemzetiek 1939 januárjában elfoglalták Katalónia fővárosát, Barcelonát. Érdekes szempont, hogy sokan a polgárháborút csak, mint a nemzetiek és a köztársaságiak konfliktusát ismerik, nem tudnak a harmadik erőről. Ez az anarchista mozgalom volt, mely Aragóniában, de különösen 1937 májusában, Barcelonában a köztársaság ellen fellázadt.
A borzalmas háború civil és katonai áldozatai összlétszámát mintegy 5-600.000 főre tehetjük. Mindhárom fél bőségesen adagolta a terrort. A köztársaságiak balszárnya, a kommunisták milíciái, a velük is szembeforduló anarchisták a nemzeti beállítottságú polgári, értelmiségi rétegeket gyilkolták, mely atrocitások többnyire a nemzetiek, ezen belül a német Condor-légió sok civil áldozatot is követelő bombázásai hatására következtek be. Az egyház, a katolicizmus iránti gyűlölet a templom- és kolostorégetésekben fejeződött ki. Mindezekre sok helyen a nemzetiek bizonyos egységeinek a kegyetlen megtorlásai jelentették a választ.
A nemzeti kormányt katonailag Németország, Olaszország és Portugália támogatták. A köztársaságot a Szovjetunió és Mexikó, valamint az összesen mintegy 42.000 főt számláló, Európa szinte minden országából érkező önkéntesekből szerveződött nemzetközi Brigádok(Brigadas Internacionales).
A Nemzetközi Brigádok soraiban mintegy 2000 magyar állampolgár is harcolt. Annak ellenére, hogy Kozma Miklós belügyminiszter a magyar kormány nevében, 1936 októberében kiadott rendelete megtiltotta, hogy magyar állampolgárok bármelyik oldalon beavatkozzanak a konfliktusba, szankcióként a magyar állampolgárság az 1879 évi L. törvénycikk 30. §-a alapján történő elvesztését helyezte kilátásba.
A főként hazai baloldali, szociáldemokrata mozgalmakból indult, jelentős számban zsidó származású önkéntesek közül közel 400 fő esett el. Érdekességként kell megemlíteni, hogy a Franco oldalán harcoló olasz egységekben is estek el fasiszta zsidók.
A Spanyol Köztársaság hadseregében három olyan tábornok is harcolt, akik még 1914-18 között, az Osztrák-Magyar Monarchia lobogói alatt, a „Császárért, a Királyért, a Hazáért!” jelszavakkal indultak a világégésbe.
Sorsukat a hadifogság, a bolsevik átképzés alakította. Ők a következők voltak: Zalka Máté-Lukács Pál (1896-1937), eredeti nevén Frankl Béla, aki Guadalajaránál esett el 1937 júniusában, a tótkomlósi Galicz (Gál) János (1890-1938), akit hazarendeltek a Szovjetunióba és kivégeztek, valamint a Madrid egyetemi városa védelmében 1936 novemberében kitűnt bukovinai Lazar Manfred Stern (1896-1954), aki az Emilio Kléber nevet vette fel, és hazarendelve egy lágerben fejezte be életét. Ők mindannyian be voltak szervezve a szovjet katonai titkosszolgálatba (az NKVD utódszervezete a GRU), ugyanakkor folyamatosan ellenőrizték is őket.
Franco győzelme végső soron a Spanyol Köztársaság balszárnyán megjelenő kommunisták, valamint az anarchisták által előidézett terrortól, káosztól mentette meg Spanyolországot.
Tehát az 1939 tavaszától győztes Falange megkezdhette berendezkedését, a Franco-rendszer 1975 novemberéig, a generalisimo haláláig tartott. A francóizmus több szakaszát lehet megkülönböztetni, érdekesen alakultak a rendszer folyamatai.
Az első időszak rendkívül szigorú volt, erőteljes ár- és bérszabályozást vezettek be. Franco szigorú autarchiára törekedett, korlátozták az idegen tőke belépését. Mint a rendszer és a spanyol átalakulás legkiemelkedőbb hazai szakértője, Simon János, A demokratikus átmenet Spanyolországban Bp. 1996 című művében kimutatta, a rendszer egésze alatt szinte mindig általános volt a foglalkoztatottság és a szociális biztosítások rendszere, mindenki meg tudott élni. Az állami tulajdon részaránya a részben hasonló berendezkedésű, Salazar nevével fémjelzett portugáliai rendszerben kissé magasabb volt.
A Vatikánnal 1951-ben megkötött konkordátum eredményeképp a spanyol nemzeti katolicizmus az élet jelentős területeit vonta befolyása alá. A nemzeti katolicizmus fogalma természetesen nem keverendő a „liberális kereszténydemokrácia” beteg értelmezéseivel.
Louis Eduardo Perez Jimenez tanulmányából tudhatjuk, az 1959-ben bevezetett Plan de Estabilizacion /Stabilizációs terv/ mérsékelt gazdasági liberalizációja jelentős fellendülést eredményezett. Sokan méltán, mint „spanyol gazdasági csodát” említették e folyamatokat. Fellendült az ipar, a mezőgazdaság több szektora, a spanyol családok jövedelme nőtt, életviszonyai jelentősen javultak. Fontos húzóágazat lett az idegenforgalom.
Franco rendszerét az éles antikommunizmus jellemezte. Bár az Ideiglenes Nemzeti Kormány 1945 tavaszán megszakította a diplomáciai kapcsolatokat, Spanyolország fenntartotta és finanszírozta a madridi Magyar Királyi Követséget.
Az 1956. november 4-ei, Franco elnökletével megtartott kormányülés döntést hozott arról, hogy beavatkoznak a magyar forradalom megsegítésére. Maria Dolores Ferreo Blanco tanulmánya ismerteti, Franco kinevezte a hazánkba küldeni tervezett hadtest parancsnokát, Munoz Grandez tábornok személyében, aki a II. világháború alatt a Szovjetunióban harcoló Kék hadosztály vezette. A csapatokat szállító repülőgépekkel akarták Ausztriába juttatni. Eisenhower amerikai elnök azonban leállította a vasfüggöny túlsó oldalán tervezett akciót, mely kétségtelenül egy új világháború kockázatát jelentette.
Az igazsághoz ragaszkodva, a párizsi székhelyű emigráns köztársasági kormány minisztere, Fernando Varela is követelte ekkor a szovjet csapatok távozását hazánkból.
A Franco-rendszer minden eredménye ellenére számos történelmi ellentmondást is hordozott magában. A stabilizációs eredményektől függetlenül feszültségek jelentek meg a katalán és baszk függetlenségi törekvések miatt. Itt csak zárójelben jegyezzük meg, minden kis nemzetnek joga lehet az autonómiára és az önrendelkezésre-akár ma is. A 70-es évtized közepe felé haladva gyengült a rendszer belső támogatottsága, erősödött a vele szemben ellenséges erők hangja a nyugat-európai baloldaltól kezdve az angolszász szabadkőműves körökig.
1972-75 között felerősödtek az anarchista és a szélsőbaloldali terrorcsoportok merényletei, melyeket a rendszer keményen megtorolt.
Mindez nem zavarta példaként a magyar külpolitikánál jóval rugalmasabb Nicolae Ceausescut, hogy magánlátogatásra meghívja Romániába Manuel Diaz Alegria tábornokot, Franco vezérkari főnökét és bemutatta neki Santiago Carillót, a Spanyol Kommunista Párt éppen Bukarestben tartózkodó főtitkárát.
A társalkodás témáját nem ismerjük, de feltételezhetjük, hogy Ceausescu gondolataiban helyet kaphatott bizonyos magyarellenes „latin szolidaritás is.”
A magyaroknak 1974 tavaszán csak Tamás Gábor csodálatos dala, a Donát-úti orgonák maradhatott reményképp és vigasztalásképp…
Zárójelben, itt természetesen nem térhetünk ki Ceausescu diverzifikált külpolitikájára, csak jelezhetjük, hogy a korabeli világ jelentős politikai szereplőivel épített ki kapcsolatot (Reza Pahlavi, Peron, De Gaulle, később Felipe Gonzalez). Minden bizonnyal e kapcsolatok csak erősíthették téveszméit és megalomániáját.
Sajnos jelen pillanatban Spanyolországban is kibontakozik egy, a korábbi kiegyensúlyozott emlékezetkultúrát felrúgó értékrendszer. A szocialista kormány által a Cortez elé terjesztett 52/2007-es emlékezeti törvény alapján megkezdték a Franco-rendszer köztéri elnevezéseinek, emlékműveinek eltávolítását. Tehát eltávolításra kerülnek a polgárháború, a Franco-rendszer hőseinek, mártírjainak emlékművei. Azoké is, akik példaként felléptek a szélsőbaloldal és az anarchista terror ellen. Az utóbbiak emlékművei ellen nincs kifogás… Remélhetően a törvény ellen fellépő néppárti és jobboldali politikusok kiegyensúlyozott mederbe terelhetik az emlékezetkultúrát. A törvény egyébként biztosítja a spanyol állampolgárságot a Nemzetközi Brigádok tagjainak és leszármazottaiknak.
Záró gondolatként, visszatérve a spanyol nemzeti erők győzelméhez, az ő eszmerendszerükben örök, máig ható igazságokkal találkozhatunk.
A JONS ideológiájában erőteljes, jogos antikapitalizmus lépett fel: „Tűrhetetlen a hatalmas tömegek nyomora, míg néhány gazdag az összes elképzelhető luxust élvezi.”
Ramiro Ledesma Ramos (1905-36), a JONS és a Falange köreihez tartozó fiatal filozófust, esszéistát kémkedés gyanújával 1936 októberében a köztársasági milíciák letartóztatták, majd egyik madridi börtönben agyonlőtték.
Búcsúzzunk az ő gondolataival: „Csak a gazdagok, engedhetik meg maguknak azt a luxust, hogy ne legyen hazájuk.” Mintha gondolatban ma is lenne igazság…
Károlyfalvi József – Hunhír.info
