Jelképszerű, hogy Szent Péter hajdani mártíriuma színhelye vált a késői császárkortól kezdve, a későbbiekben középkori világhatalommá váló Pápai Állam központjává. A középkorban világhatalom pápaság politikai súlya folyamatosan gyengült a XVIII-XIX. század folyamán.
Az Olasz Királyság, a Risorgimento, vagyis a nemzeti egységért és megújulásért vívott küzdelem befejező lépésének tekintette Róma megszerzését. Erre akkor adódott lehetőség, mikor a pápaságot az olasz állammal szemben védelmező III. Napóleon francia császár vereséget szenvedett Poroszországtól. 1870. szeptember 20-án, az olasz csapatok bevonultak Rómába, leküzdve a pápa csekély hadereje ellenállását.
A jelképes esemény napja olasz nemzeti ünneppé vált, Róma az Olasz Királyság fővárosa lett. A pápaság önálló államisága megszűnt, az olasz parlament 1871 májusában megfosztotta a pápát világi hatalmától. Lelki-szellemi hatalma azonban megmaradt, példaként a pápák nagy hatású enciklikákat adtak ki. IX. Pius visszavonult, nem tárgyalt az olasz állammal, magát a Vatikán foglyává minősítette. A feudális társadalmi strukturális hagyományokat átvevő, megőrző, ugyanakkor a liberalizmus bizonyos elveit is elfogadó olasz állam nem túl sokat foglalkozott a katolikus egyházzal.
A fasizmus 1922-es győzelmét követően napirendre került az állam és az egyház kapcsolata rendezése. Az előkészítő folyamatokat követően 1929. február 11-én írta alá a Szentszék képviseletében Gasparri bíboros, az olasz állam képviseletében pedig Benito Mussolini miniszterelnök azt az egyezményt, mely helyreállította a Vatikán államiságát. A katolikus egyház államisága kiterjedt a Szent Péter tér, Szent Péter székesegyház, a pápai paloták, a vatikáni múzeumok mintegy másfél négyzetkilométernyi területére.
Az olasz állam kinyilvánította: „A katolikus egyháznak biztosítja a szellemi hatalom teljes kifejtését, a kultusz és az egyházi ügyekben való törvénykezés szabad és nyilvános gyakorlását.”
A 44 cikkelyt tartalmazó egyezmény 1. paragrafusa rögzítette a Vatikán közjogi helyzetét: „A Szentszék az olasz kormány bárminémű beavatkozása nélkül szabad kapcsolatban állhat az egész klérussal és az egész katolikus világgal.”
A további cikkelyek szabályozták a papok, teológusok jogi helyzetét, politikamentességét, biztonságát, katonai szolgálatát, szavatolták az egyházi tulajdont. Az egyház bűnbocsánatban részesítette az egyházi tulajdont korábban megszerző személyeket, ugyanakkor az olasz állam 750 millió lírát fizetett az egyháznak, elismerte vagyonszerzésre vonatkozó jogait. Az állam elismerte az egyházi házasságokat és diplomákat.
Az egyházi államiság helyreállítása, a nemzetközi jogállás, és ezzel együtt a lelki és szellemi hatalom biztosítása egészen új perspektívákat nyitott meg a pápaság számára. Nem véletlen, hogy XI. Pius a tárgyalások lezárását követően a következőképp nyilatkozott: „Minket is nagy érdeklődéssel és nemes lélekkel meghallgatott a másik fél. És talán szükség volt egy olyan emberre, mint az, akivel a Gondviselés összehozott bennünket.”
Mussolini 1929 májusában úgy nyilatkozott, hogy a kereszténység világhatalmához az is hozzájárult, hogy székhelye- természetesen még az ókorban- Palesztinából Rómába, a császárság központjába került. Az Actio Catholica és az olasz állam megtalálták a kompromisszumot az oktatás és nevelés kérdéseiben is. A hitoktatást kiterjesztették az állami felső- és középiskolákra is.
A katolikus klérus által támogatott kereszténydemokrata jellegű Néppárt (Partito Popolar) mint a politikai katolicizmus pártja, vezetője Luigi Don Sturzo kezdetben elfogadta az együttműködést a Nemzeti Fasiszta Párttal, a párt vezetői miniszteri tisztségeket töltöttek be az 1922 utáni koalíciós kormányban, a későbbiekben viszont kiléptek. Képviselői viszont jelen voltak az Olasz Királyság 1924-29 közötti XXVII. törvényhozási ciklusában, a képviselőházban és a szenátusban egyaránt. Ezt követen azonban csak a Nemzeti Fasiszta Párt és a hivatásrendek listáján szereplő személyek kerültek be a törvényhozásba.
A Lateráni egyezmény építészeti értelemben is nyomot hagyott Rómában, a következő pár évben felépült a Via della Conciliazione a Szent Péter tér és a Tevere part között.
A Vatikán és az olasz állam viszonya a 30-as évek folyamán viszonylag problémamentesnek látszott.
A lateráni egyezmény a 20-as és 30-as évtized folyamán megerősítette a Vatikán helyzetét. Ez tette lehetővé, hogy az 1943 szeptemberi német megszállás után viszonylag önálló diplomáciai és menekültügyi tevékenységet folytathatott. Az viszont a kétarcú politikájára utal, hogy 1943 szeptemberétől, míg számos felforgatót: francia ellenállóktól az ügynöki tevékenységet végző ír papig falai közé engedett, addig a németek által üldözött Ciano gróf külügyminisztert és családját nem fogadták be.
Károlyfalvi József – Hunhír.info