Január 22-én lenne 76 éves a 10 éve elhunyt Kossuth-díjas zeneszerző-énekes, a magyar dalnok, a hetvenes évek szűk levegőjű világának, egy lázadó nemzedék történéseinek leghitelesebb tolmácsolója. Az elmúlt évek semmit sem enyhítettek hiányán. Cseh Tamás volt, van, és mindig ott lesz a magyar szívekben.

Emlékszel? Utoljára a gúnyhatáron találkoztunk. Már ezen a jelenlegi oldalon, ahol én megpihentem a Kárpátia zenekar rajongóival útban hazafelé, Te pedig Tempfli püspök úrhoz indultál Nagyváradra, lelki vigaszért. Pár mondatban közöltük egymással úti célunkat, és ez a néhány szó már jelzésértékű volt. Te tudtad, hogy miért vittem a rajongótábort az égig érő fák közé, annak a zenekarnak a koncertjére, én meg tudtam, hogy mit jelent Neked Nagyvárad, a püspök úr, és az általa adott lelki vigasz. Nem kellett magyarázkodnunk. Jól vagy? Jól – hangzott a kesernyés válasz, egy szembenézős erős kézfogás után, és mindenki ment a maga által választott útjára. Te nagyon jól tudtad, hogy mennyire tisztellek és becsüllek, és mit jelentettél és jelentesz nekünk. De tudtad azt is, hogy nemcsak a hetvenes években volt közös az utunk.

Elment Tamás a vállára vetett gitárral, fejébe húzva apa kalapját, hogy ott fönn az égben már a korábban eltávozottakból álló nagyközönségnek énekelhessen, akik között van régi, Szent-féle bőrös rocker, nemzeti érzelmű magyar hippi, és szandálba zoknit húzó szamizdatos is. Mert Te akkor, amikor elkezdted, mindenkihez szóltál, és egy olyan egységet produkáltál, ami soha többé nem valósulhat meg már a magyar történelemben. Mert akkor volt egy vasfüggöny, voltak vágyak és szabadságvágyak, és akkor újraértelmeződött a régi klasszikusból és polgáriból proletárrá vadított család és a gyermek kapcsolata, és a fiatalok elindultak az általuk helyesnek és követendőnek tartott úton robbanásszerűen.

Te arról énekeltél, és azt adtad vissza nekünk, ami az életünk volt. Megszabadulva mindenféle olyan kötöttségtől, amelyet ha rossz szemmel is nézett, de annyira nem üldözött a hatalom. A tékozló fiú tipikus esete egy olyan rendszerben, ahol a lázadó kisebbség a többség számára nem csodabogár, és elítélendő, kivetendő rákos sejt, hanem csodált és irigyelt, éppen ezért a tehetetlenségből származóval támadott volt csupán.

Lányok, éjszakák, füstös kocsmák, albérletek, sajátos közösségek és tanyák, zene, dal, autóstopos nyarak, Lengyelország, az áhított Nyugat és a disszidálás, mind-mind előjött már az első lemezeden, amely a magyar halhatatlanok arcképcsarnokának egy örökérvényű, pótolhatatlan és egyedülálló alkotása.

Ott Balatonbogláron elvoltunk azokkal a manapság liberálisnak mondható lányokkal, és ütköztettük az érveinket a szandálba zoknit húzó, szakállas, kinyúlt pulóveres, szemüveges ifjú értelmiségiekkel, akik nem annyira magyar hippik, illetve rockerek, inkább az életformában és az ivászatokban hasonlító, de céltudatosan egészen mást akaró emberek voltak, mint mi, a nyíltszívű, naiv, de lázadó és háborgó magyar lelkű rockerek.

És Téged mindenki magáénak tartott. Az egyetemi színpadon is elfértünk egymás mellett azokkal, akikkel mostanság nem szívesen ülnénk már egy asztalhoz, mert akkor az életforma határozta meg a tudatot. A szabadságvágy, amelyet ők így, mi úgy éltünk meg, de ebben az egyben hasonlítottunk egymásra, és feloldott volt minden, akkor még nem érzékelhető ellentétet. Balatoni szálláshelyeken, külvárosi kommunákban szólt az agyonhallgatott bakelitkorong, ahol együtt ette a fejszével aprított szalonnát a mostanság szélsőjobboldalinak titulált rocker, az Európai Parlamentben korábban ott púposkodó jelenlegi szocialistával, és a Moulin Rouge odacsábított tánckara bevállalósabb lányaival.

Aztán Te meg én meg még jó páran rátértünk egy útra, a rajongótábor másik része egy másikra. Mi felismertük, hogy legfontosabb dolog életünkben a hovatartozásunk és a magyarságunk, az elszakított területeken élő nemzettestvéreinkért érzett szolidaritás és szeretet, a mások más irányt vettek és más ideológiát kezdtek követni.

Tamás, amikor már leverték az intézmények homlokzatáról az egyik csillagot, és még nem rakták helyére a másikat, akkor kezdtük el lassan megtanulni, hogy mi az, magyarnak lenni. De előtte még megtapasztaltuk, és megéltük a magyarnélküliséget, a Horváth Anna országán túli világ bűvöletében és vonzáskörében. Aztán én harcosabb és hangosabb lettem, Te az előbbivel egyeztél velem, csak nálamnál sokkal bölcsebben, kimértebben és toleránsabban tetted.

Te nem akartál bántani senkit, de ez nem a mindenkinek való megfelelés vágya volt, hanem az ember legbelső mélységéből áradó, mindenek feletti emberbaráti szeretet. Én durvább voltam és kötekedőbb, s talán pont azért, mert amikor még olyan volt a kapcsolatunk, hogy Te játszottál és én ültem, többet kaptam az élet pofonjaiból.

Mikor elhívtalak a Pannon Rádióba, amely nekem rendkívül sokat jelentett, Te sokáig haboztál a válasszal, és ezt nem félelemből, vagy pozícióféltésből tetted. Mert nem érdekelt valójában a politika, a szemben álló szekértáborok, egyet hittél és vallottál, hogy legfontosabb az önmagával, a világával, a nagyvilággal és a kicsivel is békében, megértésben élő, önmagát feladni nem akaró magyar.

Mikor meghallottam a hírt, hogy elmentél, átsuhant rajtam eddigi életem éppúgy, mint amikor személyesebb volt a találkozásunk a koncerteken és pár évtized élettapasztalatával kevesebb volt a tarsolyban. Tamás, ezek a dalok mindig üzennek. Ezek a dalok élnek, kifejeznek egy időszakot, és bizonyítják azt is, hogy a múltban leledzik az igazi jövőnk.

Elmentél és mégis itt vagy, és ezt hiszi rajtam kívül Éva, Mari, Irén, s ami talán a legfontosabb, Horváth Anna. Isten veled, TE meg velünk vagy!

G. Kirkovits István – Hunhír.info