…Az Európai Parlamentben ötvenkét mandátummal rendelkező egyik zöldalakulat tagjait (GUE–NGL) csupa átvedlett kommunista vagy szélsőbaloldali párt adja…A másik zöld láb viszont a liberalizmusba lóg. Ide tartozik a mi LMP-nk is, de itt vitézkedett az osztrák Ulrike Lunacek is, akinek kritikáiból bőven részesültünk… A zöld–ballib–kommunista összenőtt gyökérzetre és felületi zöldre Szél Bernadett hajdani LMP-társelnök is kézenfekvő bizonyíték…

Boros Imre: A zöldek és gyökereik

Manapság szinte divat zöldnek lenni, azaz valamiféle zöldszervezetben, esetleg -pártban tevékenykedni

A zöld fellendülés Európa nyugati felén jó két évtizeddel előbb kezdődött, de mára elérte a kontinens keleti felét is. Egyre-másra alakulnak zöldpártok nemzetállami szinten, de az Európai Parlament 751 képviselőjéből is több mint száz, azaz minden hetedik zöld. Nálunk az LMP azonosította magát a zöld színnel. A legutóbbi német tartományi választásokon szinte taroltak a zöldek, a hagyományos, történelmi időket is megért középpártok (a CDU/CSU és a szocdemek) hanyatlásának ők az egyik fő haszonélvezői. Vannak azonban olyan európai országok is, amelyeket érdemben még nem ért utol a zöldülés. (Bulgária, Csehország, Olaszország, Románia, Szlovénia és Szlovákia esetében a zöldek még nem tudták megugrani a kötelező bekerülési limiteket sem az európai, sem a hazai parlamentben.)

Az elmúlt években felerősödő zöldülési hullám mindenképpen indokolttá teszi, hogy betekintsünk a zöldmozgalmak és -pártok gyakorlatába és törekvéseibe, annál is inkább, mert a korábbi vélelem, hogy náluk a fő irányultság a környezet védelmének ügye, megdőlni látszik. A történelmi tapasztalat azt támasztja alá, hogy a rendi társadalmak utáni alakulatok mindegyikének megalapozását szellemi mozgalmak indították el. A felvilágosodásnak nevezett szellemi vonulat csúcsosodott ki az angol, de kiváltképpen a francia forradalomban. Ez a szellemi áramlat először föld alatti mozgalmakat, majd pártokat szült. Utóbbiak már a politikai hatalom elbirtoklását tűzték ki célul, és amint tapasztalni lehetett, a vérontástól sem riadtak vissza, tették bőven céljaik elérése érdekében (Cromwell és a jakobinusok is).

Eközben szabadságot, egyenlőséget és testvériséget hirdettek. Szimpatikusak voltak a jelszavak akkoriban, amikor Párizs éhezett a spekulatívan magasra felhajtott gabonaárak miatt, amit mellesleg azok műveltek, akik a jelszavak segítségével vágytak a hatalomra. Nem volt ez másként a Kommunista kiáltvánnyal megalapozott mozgalom esetében sem. Ők már nem hirdettek egyenlőséget, hanem a demokráciának is egy jelzővel ellátott speciális válfaját, a szocialista demokráciát hirdették, vagy ha a kedvük úgy tartotta, proletárdiktatúráról beszéltek. Valójában a nép nyomora volt a segítségükre, amikor az első világháború után hatalomra is kerültek. A hívószó, a kulcsmondat, ekkor is telitalálat volt. A vérontás az ő esetükben is üzemszerű volt. Hosszú ideig úgy tűnt, hogy a korábban szellemi áramlatként keletkezett, majd hatalomra került két irányzat (az egyszerűség kedvéért a liberalizmus és a kommunizmus) antagonisztikus politikai rendszereket hozott létre.

Szokásos volt két világrendszerről, időnként azok lehetséges békés együttéléséről (koegzisztenciáról), máskor pedig arról beszélni, hogy ki kit győz le. Amint azonban az elmúlt évtizedekben a szemünk előtt lezajlott, a szocializmus legyőzetése inkább arról szólt, hogy az ezt képviselő szellemi áramlatok és pártok (szocialistákká szelídült volt kommunisták) ma békés egyetértésben működnek a liberálisokkal több nemzeti és az uniós parlamentben is. Kevésbé ismert, hogy a legharcosabb időkben is gyakran egyetértve csaptak egymás tenyerébe a felek. Elég Armand Hammer esetére gondolni Lenintől Brezsnyevig vagy éppen Nicolae Ceaușescu és a Gore család bensőséges kapcsolatára. (A második világháború katonai szövetségrendszerét már ne is említsük.) A hivatalos történetírásban azonban az ilyesmi nem hagyott értékelhető lenyomatokat.

Aligha tekinthető különlegesnek, hogy a zöld jelszó – mint korábban a liberális és a kommunista is – valós társadalmi problémából nőtt ki. A két izmus (liberalizmus, kommunizmus) nem különösebben helyezte érdeklődése középpontjába a természeti környezetet. A tőkés liberális társadalmak máig a fogyasztás maximalizálására épülő profit maximalizálását tekintik vezérelvnek, a „haladás” mozgatórugójának. Ha valami a profit útjában áll, azt el kell távolítani, ha az éppen a természet, akkor az abban keletkezett károkról nem kell tudomást venni, főként nem kell a tőkének költségeket aktiválni a kárelhárításra. (A gazdasági elméletekben az ilyesmire megszületett az externália kifejezés, jelezve, hogy ezek a körülmények nem tartoznak a profitabilitás tárgykörébe.) Így irtották ki Angliában az erdőket, szennyezték el a Temzét, borították be füsttel az iparvárosokat, szennyezték el fél Németország édesvízkészletét stb.

A második világháborúnak az épített és a természeti környezetet nem kímélő pusztításai, beleértve a japánokra ledobott két atombombát is, indítottak el egy pozitív gondolatot: a természet védelmének össz­emberiségi felelősségét. Nem ez volt az első pozitív töltettel induló szellemi áramlat, amely rövid idő múlva a visszájára fordult, és hatalmi eszköz lett, vagy legalábbis erre törekszik. A hatvanas években a világ jó szándékú tudósai időről időre jelentéseket adtak a glóbusz környezeti állapotáról a Római Klub keretében. Nem sokat kellett várni, hogy kiépüljön az első, a környezetvédelmet zászlajára tűző „civil” szerveződés, a Green­peace, amely rohamos sebességgel nemzetközi hálózatot épített, és hatalmas erőforrásokat tudott mozgósítani, szervezői szerint szigorúan magánszemélyek adományaiból.

Mára azonban azt tapasztaljuk, hogy a nemes szándék ugyancsak szelektív. Egyes „tételeket” aszerint bírálnak vagy éppen hallgatnak el, hogy kinek az érdeke áll mögöttük. Miközben a kritika pergőtüze kíséri Oroszországban a fosszilis energiahordozók szállítási kapacitásainak bővítését, soha nem hallottunk arról, hogy a Közel-Kelet olajkatasztrófáit bírálat illette volna. A fukusimai atomkatasztrófa is jóval alulértékelt a csernobilivel szemben. A hazánkban négy évtizede sikeres orosz atomtechnológia sem tántorítja el a bírálókat a paksi bővítés folyamatos szapulásától, miközben Németországban síkraszállnak a nukleáris energiáért, mert az nem növeli az emissziót.

Ejtsünk végre szót a pártalakulatokba rendeződött zöldeskedésről is. Az Európai Parlamentben ötvenkét mandátummal rendelkező egyik zöldalakulat tagjait (GUE–NGL) csupa átvedlett kommunista vagy szélsőbaloldali párt adja. (Cseh és Morva Kommunista Párt, a finn Baloldali Szövetség, a francia Baloldali Front, a volt NDK-s kommunista pártból képzett Die Linke, a svéd Baloldaliak és a portugál Baloldali Blokk.) A másik zöld láb viszont a liberalizmusba lóg. Ide tartozik a mi LMP-nk is, de itt vitézkedett az osztrák Ulrike Lunacek is, akinek kritikáiból bőven részesültünk. Renate Künast hajdani német zöldminiszter pedig már jóval a migránsválság előtt küzdött az iszlám németországi elismertetéséért. A zöldpártok ma inkább ballib módon politizálnak, mint a környezet ügyeivel foglalkoznak. Nagyon igyekeznek a kínálkozó űrt betölteni. Teszik mindezt szigorúan a profit és a verseny mentén, de nem versenysemlegesen. Szervezetileg, a tömegeknek szimpatikus zöld hívószó mögé bújva, emberanyagban a volt szélsőbaloldali vagy balliberális gyökerekből nőttek ki. Hazánk is tud bizonyító erejű példákkal szolgálni.

A zöldzászlót lobogtató LMP kezdetben az elhatárolódást hirdette mind a jelenlegi kormánypártoktól, mint a bukott baloldaltól. Az EP-be delegált emberük ennek ellenére mindig együtt szavazott a hazai ballib ellenzékkel. A zöld–ballib–kommunista összenőtt gyökérzetre és felületi zöldre Szél Bernadett hajdani LMP-társelnök is kézenfekvő bizonyíték. Harcos zöldessége mára őt „szakértőként” a Gyurcsány-féle, vállaltan is szélsőbalos DK-hoz sodorta. „Zöld szakértelmét” amerikai balliberális körök támogatásával gyarapítja ma is. Ami összetartozik, az összenő, kár is lenne tagadni, a zöld lepel pedig bepirosodik. A görögdinnye is kívül zöld, belül azonban, és ez a lényege, piros.

Hunhír.info