…Kivált a mai helyzetben, amikor a fölemlegetett kultúrharcban számos alkalommal leírták már sokak kívánságát, miszerint ideje volna végre olyan filmeket forgatni, amelyek történelmünk sorsfordító és sokszor hősies eseményeit hamisítás nélkül tárják a nézők elé. Úgy tűnik, ez most sem jön össze… Akik győztek, azok vegyék végre tudomásul, hogy győztek. És ne csak kíséreljék meg, hanem tegyék is a megfelelő ember(eke)t a megfelelő helyre…
Reménytelen. Ezt a szót hívő embernek nem lenne szabad leírnia. Most mégis megteszem, méghozzá a Magyar Idők hasábjain már jó ideje folyó kultúrharc kapcsán
A lapban Szakács Árpád és olykor néhány hozzászóló vívja harcát Kinek a kulturális diktatúrája? címmel.
S aki nem tudná, annak mondom, tényekkel, adatokkal dolgozik. Rendre bizonyítja, a kultúra szereplői közül ki, mekkora támogatást kap bizonyos produkcióira. Teljességgel méltatlanokra is. Csak úgy repkednek a milliók az úgynevezett balliberális írók, zenészek, színművészek felé, oly sűrűn, hogy még elugrani sincs idejük a pénzeső elől. S hogy konkrétan milyen produkciókra kapják a milliós, olykor sok száz milliós támogatásokat? Nos, ezeket tárja elénk a sorozat, s mi nem győzünk hüledezni.
Nemrég aztán végképp úgy tűnt nekem, hogy kultúrharcunk reménytelen. Elolvastam ugyanis Bayer Zsolt blogjában azt a cikket, amely arról szól, hogy szerény hétmilliárd forinttal támogatja kormányunk a nándorfehérvári csatáról készülő filmet, amelynek forgatókönyvéből is bőven idéz. Világért sem lopnám el előle a „sót”, keressen rá a kedves olvasó, és akkor rájön arra, miért is kezdtem azzal a szóval ezt a cikkecskét, amellyel kezdtem. Mert tényleg reménytelen. Azt a tömény ostobaságot, nimbuszromboló ökörséghalmazt, a legrosszabb és legbárgyúbb amerikai westernek mintájára készült gagyit, amiket Bayer a forgatókönyvből példaként felsorol, szerintem egyetlen normális forgatókönyvíró sem merne papírra vetni. Kivált a mai helyzetben, amikor a fölemlegetett kultúrharcban számos alkalommal leírták már sokak kívánságát, miszerint ideje volna végre olyan filmeket forgatni, amelyek történelmünk sorsfordító és sokszor hősies eseményeit hamisítás nélkül tárják a nézők elé. Úgy tűnik, ez most sem jön össze.
Menjünk vissza pár hónapot az időben! A választások után néhány héttel megtartott kötcsei találkozón a miniszterelnök beszédet mondott. Kiválóan összefoglalta a mögöttünk hagyott évek erényeit és hibáit, s felvázolta mindazokat a feladatokat, amelyeket szerinte az előttünk álló években el kell végezni. Beszéde végén – nyilván, mert már jó ideje érzékelte a kulturális életben meglévő furcsaságokat, vagy inkább azt mondom, egyenlőtlenségeket – kitért a kultúra állapotára. S azt mondta, hölgyek és urak, vegyék tudomásul, hogy győztünk. Néhány – nem éppen tinédzserkorú – vezető pozícióban lévő, de nem a kultúra területén dolgozó úriemberrel ültem egy sorban, s egyként csodálkoztunk. Győztünk, persze hogy győztünk, tudjuk jól. S akkor mi van? Nem mi nevezzük ki a televízió vezetőjét, a színházak igazgatóit se kívánságunkra ültetik az igazgatói székbe. A múzeumok élére sem mi válogatunk embert, miként a filmes világ vezetőinek kinevezésébe sincs beleszólásunk. Apropó, ez utóbbi világ egyik főszereplője – a levelét saját szememmel láttam – azt írta a Tóth Ilonka sorsáról kitűnő forgatókönyvet író rendező barátomnak, hogy ez a téma ma, Magyarországon már senkit sem érdekel. Valóban. Hollywoodi fűszerrel megspékelve tényleg nem. De amolyan magyar módra „elkészítve” nagyon is érdekelne bennünket. Szóval nem nekünk kell mondani, hogy győztünk. Akik győztek, azok vegyék végre tudomásul, hogy győztek. És ne csak kíséreljék meg, hanem tegyék is a megfelelő ember(eke)t a megfelelő helyre.
MHO
Hunhír.info
