Az 1930-as évtized végére, a 40-es évek elejére az 1920 körül, a nemzetközi szabadkőművesség által mesterségesen kialakított imperialista Versailles-i békerendszer törvényszerűen elérkezett a széthulláshoz. Ugyanez történt az általa erőszakkal létrehozott Kisantanttal és tagállamaival: először Csehszlovákiával, majd a királyi Nagy-Romániával, végül az SHS-királysággal.
Csehszlovákia vezetői Benes és Masaryk 1918-19-ben, cseh dominancia mellett integrálták a Monarchia volt Cseh Királyságát, a Szlovákiának nevezett magyar Felvidéket és Kárpátalját. Ez nem történt erőszak nélkül, Benes 1916-ban Romboljátok le Ausztria-Magyarországot! című pamfletjében jelölte meg a célt. 1918 őszétől a Károlyi-kormány, majd a Tanácsköztársaság elleni katonai támadás, de inkább a külső segítség és az antant diplomácia megtévesztő, hitszegő akciói révén jutottak a volt magyar területekhez, messze túllépve az etnikailag esetleg indokolható határokat. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy 1918 novemberében a Károlyi-kormány által a Felvidékre küldött, a Heltai Viktor vezette tengerész különítmény előbb kiszorította a cseh légiót, ezután azonban a Károlyi-Jászi kormányzat érthetetlen és indokolatlan területi engedményeket tett. 1919 május-júniusában a Magyar Vörös Hadsereg súlyos csapást mért a csehszlovák erőkre, akik csak a hitszegő antantdiplomáciának köszönhették területszerzésük.
Márai Sándor szerint az 1919-39 közötti cseh rendszer lényege a demokrácia védjegye alatti sovén imperializmus volt. Nem létezett egyenjogúság a csehek és a szlovákok között, a szudétanémetek Németország, a magyarok hazánk, a tescheni lengyelek Pilsudski állama felé orientálódtak. A szlovákok és a ruszinok jogos célja az önálló állam volt.
1938 őszére kiéleződött a csehszlovák válság. A felvidéki magyarság vezetői népszavazást sürgettek a magyarlakta területek hovatartozását illetően. Az ő szavuk az egész magyarságé, nyilatkozta az Imrédy-kormány. A Duce is a népszavazást sürgette a magyarlakta vidékeken.
1938. szeptember 29-én, a müncheni négyhatalmi konferencia a túlnyomórészt német lakosságú területeket Németországnak ítélte. A lengyel kormány ultimátumot intézett az október 5-éig még hivatalban levő Benes-kormányhoz, majd a lengyel csapatok gyorsan megszállták Teschent. Márai szerint Benes bukása előtt, „összehazudozott állama” védelmében képes lett volna a szovjet hadsereg martalóc millióit Európára szabadítani. Benes távozását az idézte elő, hogy már nem számíthatott a nyugati hatalmakra, annak ellenére, hogy a Szovjetunióhoz szerződés kötötte. Csak zárójelben említendő, Sztálin ekkor már több támadást is tervezett Európa ellen. Ez a szovjet politika ismeretében egyáltalán nem kizárható, Lenin 1920 augusztusában a „fehér Lengyelország hulláján” átgázolva akarta lerohanni Európát. A „visztulai csoda” néven említett Varsó előtti összecsapásban, Mária mennybemenetele napján állította meg Pilsudski tábornok a híres szovjet lovashadsereget.
A legújabb orosz és brit kutatások szerint is 1939 augusztusában Sztálin hatalmas támadóerőt vonultatott fel nyugati határain, de mivel a francia és brit támogatást nem érezte erősnek és biztosnak, inkább megkötötte a Molotov-Ribbentropp paktumot. Tehát Sztálin az esetleges lengyel vagy német vereségre is spekulált, majd a reális helyzethez, lehetőséghez alkalmazkodott. Egy későbbi, 1941 májusi kijelentése szerint is támadólag akart fellépni.
A brit és francia kormány által is jóváhagyott müncheni pótegyezmény elfogadta a magyar-szlovák területi vita esetén a német-olasz döntőbíráskodást. 1938. november 2-án Joachim von Ribbentropp német és Galeazzo Ciano olasz külügyminiszterek kihirdették az I. bécsi döntést, mely alapján a Felvidék közel 12 ezer négyzetkilométernyi, mintegy milliós, túlnyomórészt magyar lakosságú területe visszatért.
A következő napokban a lakosság lelkes ünneplése mellett vonult be a visszatért területre a II., I., VII., és a VI. honvéd hadtest Temessy Milán, Nagy Vilmos, Bajnóczy József és Schweitzer István tábornokok irányításával. A haditudósító, a szülővárosába visszatérő Márai Sándor az ünneplő Kassát mint „piros-fehér-zöld áradást” írta le. „Hazamenni… fenyvesek illatát érezni, látni havas karácsonyeste Kassát, amint tornyaival, harangjaival, lelkével megint őrt áll Magyarország határán” – fejezte ki érzéseit az író.
Egyébként 1939 márciusában a magyar kormány, és az azokban a napokban a szlovák függetlenséget kinyilvánító Tiso-kormány egyezményben rögzítették az 1938. november 2-án létrejött határokat. Az e határokat egyébként tudomásul vevő brit és francia diplomácia garanciáinak rögzítése azonban elmaradt. Csak mellékesen jegyezzük meg, szerencsére mostanára már alábbhagyni tűnnek a Márai által is megfelelően minősített benesi állam iránti hazai siralmak.
1938. november 12-én, a Kormányzó ünnepélyes kassai bevonulásban részt vettek a Nagy Gyula tábornok vezette kecskeméti gyalogos és huszár alakulatok is. Kecskemét együtt ünnepelt Kassával. A „Magyar a magyarért” segélyakció keretében csak Kecskeméten dr. Liszka Béla polgármester, dr. Kiss Endre főispán és Szatmáry Kálmán, a Szegénygondozó Hivatal vezetője kezdeményezésére 10 ezer pengő gyűlt össze a Felvidék számára.
A korabeli helyi sajtó, így a Kecskeméti Lapok is lelkes hangulatú írásokban tudósítottak a visszatért Felvidék boldog pillanatairól, a magyar élet újjászervezéséről. A város diákjai, cserkészek, leventék zarándokoltak Rákóczi városába. Úgy tűnt, a magyar élet, az egyik elszakított országrész visszatérését követően a boldogabb jövő felé haladhat előre.
Károlyfalvi József – Hunhír.info