Sok ezren, majd sok tíz- és százezren kiáltották hangosan: „Ruszkik, haza!” S ez lett a mindenki számára elfogadható közös nevező. A hatvankét esztendővel ezelőtti őszi napok fergeteges forgatagában talán ez volt az egyetlen kívánság/követelés, amivel szinte kivétel nélkül mindenki egyetértett az országban. Parasztok és munkások, diákok és katonák, bolti eladók, postások, vasutasok, tanárok…
Szakály Sándor: Emlékez(tet)ő gondolatok – 56-ról
1956. Sokaknak csak egy évszám, de nekünk, magyaroknak annál sokkal több!
Egy európai kis ország, a szétszakított magyar nemzet 20. századi történelme soha nem feledhető szabadságküzdelmének legtömörebb összefoglalója. Négy szám egymás mögött, s minden benne! 1956 októbere–decembere a legnemesebb szabadságeszmény remélt megvalósulásának ideje. Egy kommunista diktatúrába kényszerített ország népének szembefordulása a hatalmon lévőkkel és a megszállókkal. A meghajlított gerinc kiegyenesedésének az ideje, a népből ismét nemzetté válás időszaka.
Sokan és sokféleképp emlékeznek 56-ra. Sokan és sokféleképp minősítik a történéseket. Népfelkelés, forradalom, szabadságharc? Magam úgy vélem, mind a három. Egy háromlépcsős történet, amely a világ közvéleményének a figyelmét – sajnos csak kis időre – egy kis nemzetre irányította. Arra a nemzetre, amely önerejéből próbálta meg lerázni magáról, a mások néma asszisztálása mellett rárakott rabbilincset. Arra a nemzetre, amely nem mérlegelt, amikor lehetőségét – vagy talán csak reményét? – látta annak, hogy élhet(ne) másként is.
Sok ezren, majd sok tíz- és százezren kiáltották hangosan: „Ruszkik, haza!” S ez lett a mindenki számára elfogadható közös nevező. A hatvankét esztendővel ezelőtti őszi napok fergeteges forgatagában talán ez volt az egyetlen kívánság/követelés, amivel szinte kivétel nélkül mindenki egyetértett az országban. Parasztok és munkások, diákok és katonák, bolti eladók, postások, vasutasok, tanárok…
S hogy képes-e egy ilyen mondat összekovácsolni egy nemzetet? Pontosabban nemzetté nemesíteni egy népet? Úgy gondolom, igen. Minden pátosztól mentesen fogalmazhatjuk meg: igenis képes. Látva, olvasva a forradalom és szabadságharc egykori résztvevőinek emlékezéseit, kézbe véve a különböző kötetekbe összegyűjtött írásokat, a személyes emlékezéseket és a különböző lapokban, folyóiratokban közreadott interjúkban megfogalmazott gondolatokat, fejet hajtva és gyertyát gyújtva a kivégzettek sírjainál, elmondhatjuk: él ’56 emléke.
S hogy meddig és miként? Ez az igazi, a valós kérdés. Megértjük-e és képesek vagyunk-e/leszünk-e továbbadni mindazt, amit eleink ránk örökítettek egy tiszta, hiteles, sokszínű forradalom, szabadságharc történetéből? Mert 56 szellemiségének kell továbbélnie! Annak a magyarságot eggyé kovácsoló történésnek, amely megismételhetetlen. Olyan történetről van szó, amely nemcsak a trianoni (1920), majd párizsi (1947) békediktátumokkal európai kis országgá zsugorított Magyarország határain belül élő nemzettársainkat fogta meg, hanem azokat is, akik az elszakítottságukban is megőrizték magyarságukat. Azok, akik aggódva – de egyben reménykedve – figyelték a Magyarországról érkező híradásokat, úgy érezhették: érdemes magyarnak lenni és megmaradni annak.
Az „érdemes magyarnak lenni” gondolat kell, kellene, hogy megérintsen bennünket, és adjon erőt, biztatást a számunkra a jövő évszázadokra is. Mert erő, akarat, kitartás és önmagunkba vetett hit nélkül nem lesz, nincs lehetőség a továbblépésre és a továbbélésre!
Több mint ezeregyszáz esztendős Kárpát-medencei létezésünk, a hagyományainkhoz, nyelvünkhöz, kultúránkhoz való ragaszkodásunk volt mindig az, ami átsegített bennünket a szinte reménytelen helyzeteken. S ahhoz, hogy erőt meríthessünk az elkövetkező nehézségek leküzdésére, kell, hogy legyenek múltbéli fogódzóink. A legközelebbi ilyen a hatvankét évvel ezelőtti magyar feltámadás, 1956 népfelkelése, forradalma és szabadságharca. Ma még itt vannak közöttünk azok, akik megélték és átélték a felemelő napokat, és itt vannak velünk lélekben – és remélem sokak szívében – azok, akik életüket adták a magyar szabadságért, egy reménybeli demokratikus Magyarországért. Itt vannak velünk a sokszor kigúnyolt, lenézett „pesti srácok”, a vitáik ellenére is az ellenségnek ugyanazt tekintő szabadságharcosok – Corvin köziek, Tűzoltó utcaiak, Széna tériek, a „pécsi láthatatlanok”, Dunapentele harcosai… –, a kommunista múltjukkal szembefordulók, a hétköznapok hősei, vasutasok, postások, tűzoltók. És a sort hosszan illene folytatni. Ezért is fontos, hogy a nemzet emlékezetéből ne essenek ki, megmaradjanak hőseink. Ők nem az utókor által „kreált hősök”. Nem olyanok, mint akik 1945 után a nem igazán létező partizánok közül kiemelkedtek, s példaképpé állíttattak a fiatalok és a magyar nép elé.
Mintegy három és fél évtized szükségeltetett ahhoz, hogy 1956 ismét csillag lehessen, utat/irányt mutató és adó. A kérdés most már csak az: akarjuk-e, szeretnénk-e, képesek vagyunk-e a kijelölt irányt követni? Akarjuk-e, hogy egy európai kis nemzet megmaradjon, például szolgálhasson mások számára, és büszke legyen múltjára úgy, hogy tudja, évezredes történelmében voltak olyan időszakok és történések is, amelyek nem tartoznak a nemzet virtuális történelemtankönyvének fényes lapjaira, de a múltunkból azok sem kitagadhatók. Egy magára valamit is adó nemzet vállalja történelmének minden részletét, és legyen különösen büszke arra, amikor magára hagyatva, csak mások erkölcsi támogatását bírva képes volt olyan tettekre, amiért a világtörténelembe is be kell(ene), hogy írják a nevét, csupa nagybetűvel!
Ilyen nagybetűs történet 1956. S hogy az is maradjon, azért sokat kell még tennünk. Emlékezni hőseire, emlékeztetni magunkat és másokat a történtekre, megőrizni szellemiségét és továbbadni az összefogást sugalló üzenetét! Ha ezt tesszük, helyesen cselekszünk.
A szerző a VERITAS Történetkutató Intézet főigazgatója, tanszékvezető egyetemi tanár (Károli Gáspár Református Egyetem
Hunhír.info