Szinte minden iskolás gyermek ismeri nemzeti gyászünnepünk mártír, Kazinczy ezredessel és Lenkei tábornokkal inkább 15 főre tehető aradi vértanúi nevét. Talán azt is tudják, hogy Haynau aradi, pesti, szebeni hadbíróságai 110 végrehajtott halálos ítéletet hoztak. Ismeretes az is, hogy 1848-49 közel 50.000 főnyire tehető embervesztesége mintegy fele elesett honvéd volt, azonban azt kevesen tudják, hogy e szám közel másik fele ártatlan civilként, terrorisztikus események következtében vesztette életét. Így októberben, az aktuális évfordulók kapcsán őket is meg kell említeni.
1848 véres őszén a fellázított nemzetiségek a magyar- és világszabadság eszméit meghirdető forradalmunkkal szemben a Habsburgok oldalára álltak. Csak az örmények, bánáti svábok és az itteni románok – a szerbekkel való konfliktus miatt – valamint a szlovákság egy része, a zsidók egyes csoportjai álltak a magyarság mellé. A nemzetiségek autonómiaigényét elutasító Batthyány-kormány ellen 1848 júliusától szerb lázadás robbant ki a Délvidéken. Ez már akkor előre látható volt, mikor áprilisban, Pozsonyban Kossuth és Stratimirovic szerb vezér úgy váltak el, hogy a kard fog köztük dönteni. A Pancsován államhatalmi szervet: odbort létrehozó szerbek a Száván túlról jövő önkénteseikkel ostrom alá vették Péterváradot, a Bácska és Bánát több pontján erődített táborokat hoztak létre.
Közben megrohanták a bácskai és a bánáti magyar, sváb, román településeket és kegyetlenül leszámoltak a civil lakossággal: nőkkel, gyermekekkel is. A mintegy 5000 civil áldozatot követelő atrocitások legszörnyűbb eseményei Zentán, Bácsföldváron, a román Szentmihályon és a Herczeg Ferenc által regényben is leírt módon a sváb Fehértemplomban történtek. E népirtásnak csak a szerbek által „nagy renegátként” emlegetett Damjanich János, majd Perczel Mór győzelmei vetettek véget. Johannes Weidenheim bácskai származású német író ezen eseményekben látja az 1944-es, mintegy 40.000 áldozatot követelő, magyar- és németellenes atrocitások előképét.
Sokkal borzalmasabb események történtek Dél-Erdélyben, ahol a magyarságot szórványlakosságnak tekinthetjük. 1848 őszén a szászok és a románok a magyarság ellen fordultak. Bár az október 16-ai agyagfalvi székely gyűlés felszólította őket, hogy hajoljanak meg a ”két magyar hazát egyesítő, a király által szentesített törvény előtt”, semmi együttműködési szándékot nem tanúsítottak. A szászok régi, 1224-ben kapott autonómiájuk továbbfejlesztéséért léptek fel, különösebb, civilek ellen irányuló erőszak nélkül, a románok azonban páratlan kegyetlenséggel támadtak rá a szórványmagyarság településeire, nem kímélték a nőket, gyermekeket sem.
Mikor október 23-án a marosszéki nemzetőr dandár Lázár Dénes őrnagy parancsnoksága alatt Radnótnál szétverte Florian Micas prefekt táborát, a román felkelők másik csoportja az Érchegységben levő bányavárost, Zalatnát támadta meg Avram Jancu és Axente-Sever vezetésével, és a magát megadó, majd elvonuló 645 lakosát gyilkolta le a preszákai mezőn. A Kőrösbányáról hazafelé tartó Bárdy családra is rátörtek, 19 főt legyilkoltak. E tragédiát Jókai Mór is megírta. Hasonló sorsra jutott Krakkó, Sárd, Magyarigen, Hegyalja és több település magyar lakossága.
Kisenyeden egy udvarházba menekült mintegy 200 magyart háromnapos ellenállás után mészároltak le. Bár október végén a szászrégeni majd a vajdaszentiváni ütközetben a székelyek győztek, Marosvásárhelynél november 5-én, mivel tüzérséggel nem rendelkeztek vereséget szenvedtek a császári erőktől.
Térvesztésük miatt Dél-Erdélyben, Bem 1949 tavaszi győzelméig elszabadult a pokol. Tragikus sorsra jutott 1849 januárjában a kollégiumáról híres Nagyenyed magyar lakossága, 1949 májusában pedig Hatvany Imre szabadcsapata második sikertelen akciója után Abrudbánya szinte egész magyarsága odaveszett. Ezen atrocitások összlétszámát 15-20000 fő körülire tehetjük. Még nem is számítjuk ide a Vasvári Pál vezette, bekerített és legyilkolt Rákóczi szabadcsapatot, melyben nagy számban estek el azok az orosházi fiatalok is, akiket a szabadcsapatba való belépés fejében mentesítettek, az előző évi földfoglaló mozgalmakban való részvételért, a megölt, vagy a Vízaknánál a sóbányába dobált, sebesült hadifoglyokat. E kegyetlen eseményekről részleteiben is lehet olvasni Cseres Tibortól, Hermann Róberttől, Egyed Ákostól vagy a Tolnai–világtörténetben.
Október 6-ára emlékezve utalni kell 1848-49 más helyzeteiben mártírrá vált áldozataira is. Mikor idén október 6-án az a megtiszteltetés ért, hogy Kecskemét-Hetényegyházán megemlékezést tarthattam, fontosnak éreztem, hogy szót ejtsek az aradi vértanúk mellett a szabadságharc minden veszteségéről, áldozatáról. Kötelességünk, hogy tisztán lássuk, értelmezzük e történéseket és folyamatokat.
1848-49 civil áldozatai emléke felidézése semmiképp sem a gyűlölet szítására szolgál, azonban 170 év távlatából pontosan ismerni, látni és értelmezni kell e folyamatokat, eseményeket.
Itt hadd adassék lehetőség tiszteletadásra Szulyovszky László erdész emléke előtt, aki egy csodálatos, 48-as emlékekből álló gyűjteményt alakított ki a Nyíri-erdőben levő erdészházban. Ő sajnos már nincs közöttünk, de a figyelemfelhívásaként említsük meg, hogy felesége, Ágnes elkötelezetten működteti az erdészházban megtekinthető kiállítást. Bár október 6. és március 15 között a Nyíri-erdő bezár, de március 15. után ismét látogatható az erdő és az emlékhely.
Ezen áldozatok emléke már nem arra szolgál, hogy gyűlöletet szítsunk, hanem a történelemből fakadó tanulságok levonására. Megítélésem szerint ma, az október 6-i megemlékezéseken rájuk is utalni, emlékezni kellene.
Azt pedig már a sokadik alkalommal és keserűen jegyezhetjük meg, hogy ma, mikor hazánkban filmgyártás címén számolatlanul mennek a milliárdok a nemzetgyalázásra, és a páratlan ostobaságokra, e témákról még nem születhet film. Ellentétben például a románokkal, ahol a filmgyártás koszorút font a magyarok ezrei meggyilkolásáért felelős Avram Iancu alakja köré.
Talán nekünk se ártana történelmünk szomorú epizódjai játékfilmekben való bemutatása.
Károlyfalvi József
Károlyfalvi József – Hunhír.info