Való igaz, hogy nemzedékemnek és az utánunk jövőknek abban a csodálatos szerencsében volt része, hogy fegyveres konfliktus résztvevőjének harcoló katonai alakulat részeként nem kellett ott lennie. Lassan azok is kihalnak, akik felnőtt fejjel érték meg az 1956-os forradalom fegyverropogásos eseményeit. Az iskolai oktatás – ráadásul manapság is – még a történelemoktatás keretében is inkább arról szól, hogy honvédő harcaink rendre kudarccal jártak, vagy a magyar fegyverek idegen érdekeket szolgáltak, esetleg ki vagyunk szolgáltatva külső erők játékának, jó, ha meghúzzuk magunkat – a fényes győzelmekről azonban, mint például a 907-es pozsonyi csata, hallgat. Egyéb más iskolai fórumokon a honvédelem témája pedig egyáltalán nem téma.
Újabban az a közvélekedés, hogy baj, katonai konfliktus esetén minket a NATO meg fog védeni, hiszen ezért vagyunk tagjai. A szerződés egyik paragrafusa ugyanis előírja, hogy a megtámadott segítségére köteles sietni a többi tagország. (Megnézném, hogy az egyaránt NATO-tag Görögország és Törökország mikor sietne a másik segítségere, csak hogy ne a környezetünkből hozzak példát.)
Hosszú évszázadokig azonban a honvédelem fogalma és szükséges tartalma is egyértelmű volt. Szellemi, anyagi és emberi erőforrásokat kellett arra fordítani, hogy a határainkat megvédjük, illetve ha úgy hozta szükség, megelőző csapásokról gondoskodjunk. Ennek évszázadok alatt kialakult az egyre tökéletesedő intézményi rendszere, a középkori nemesi adómentességet a honvédelmi kötelezettséggel ellentételező rendszertől a későbbi állampolgári státuszból fakadó honvédelmi kötelezettségig és az ezeket biztosító állami költségvetési fejezetekig. (Ismeretes, hogy az 1848-ban megalakuló Magyar Honvédség költségeire az akkori parlament negyvenkétmillió forint hitelt szavazott meg, és egyben megteremtette a finanszírozásra a saját bankot is.)
Már évekkel a rendszerváltás előtt, de kiváltképp utána, a hagyományos honvédelmi felépítmény omladozni kezdett. Különösen romlott az akkor még sorkatonaságra kötelezett állomány hatékony felkészítése, erősen amortizálódott az eszközállomány. A rendszerváltás utáni évtizedek pedig elhozták a „felismerést”, hogy NATO-tagként mellőzhetjük a tömegek kiképzésével és hadrendben tartásával járó fáradalmakat, és más országok példáját követve áttértünk a hivatásos hadseregre. Ami ma van, az. A szó klasszikus értelmében már nem is hadsereg, hanem bizonyos katonai képességek összessége, ami valóban csak a NATO kötelékében értelmezhető seregként.
Nem mindenki tett azonban így Európában. Svájcban ma is 260 napnyi a kötelező szolgálat, Görögországban és Törökországban több hónapos kötelező sorkatonai szolgálat van érvényben, Franciaországban felmerült a sorozás ismételt bevezetése, miközben a Bundeswehrnek nehézségei vannak a száznyolcvanezres létszám hazai feltöltésével.
Elképzelni is rémisztő, hogy mi történhetett volna, ha a balkáni testvérháború kapcsán nemcsak néhány kóbor tüzérségi lövedék, de állig felfegyverzett „jugoszláv” hadosztályok is áttévedtek volna hozzánk. Mondani is felesleges, mert annyira tényszerű, hogy a környezetünkben lévő országok közül egyik sem követett el a miénkhez hasonló mértékű haderőcsonkolást, ami nemcsak a létszámra vonatkozik, de a hadra fogható eszközállományra is. Pedig minderre minket senki sem kötelezett, mint annak idején a trianoni diktátum, önként, magunktól hajtottuk végre.
Mindenképpen indokolt, hogy lemaradásunkat mihamarább behozzuk. Éppen a 2015-ben sáskahadként hazánkra zúduló migránssereg mutatta meg, hogy a honvédelem manapság sokkal többről szól, mint valaha konvencionális értelemben szólt. Rövid úton kiderült, hogy a rendelkezésre álló emberi erőforrások sem elegendők a lezárt határszakasz védelmére, újakat kell toborozni és kiképezni, szót sem ejtve a szükséges technikáról. (Mindennek költségei a GDP közel egy százalékát emésztették fel.) Napjainkra ugyanis az eredményes honvédelem fogalomköre rendkívül kitágult. Természetesen magába foglalja a hagyományos védelmi feladatokat, az ehhez szükséges folyamatosan képzett és továbbképzett ember- és eszközállományt és azon túl sok minden egyebet. Egy ország békés rendjének felforgatásához ugyanis nem feltétlenül szükséges idegen katonai erő. Elegendők a civilnek álcázott, de valójában idegen, jórészt ismeretlen források által finanszírozott szervezetek. Tetemes károkat tudnak a mai körülmények között okozni, ezért ennek megakadályozása érdekében felettébb hatékony felderítésre lenne szükség. Rossz példák sorát láthattuk Nyugaton az elmúlt években, hiszen sokszor a „civil” törvényeinket kijátszó aknamunka alkalmasabb és hatékonyabb, mint a nyílt katonai intervenció, segítségükkel demokratikusan választott kormányok is megbuktathatók.
Ráadásul manapság a katonai műveletek sem az évszázadok óta megszokott rendben folynak, ismeretlen finanszírozású szabadcsapatokról, hibrid hadviselésről hallunk. Ma csak találgatni lehet, hogy mi történne, ha az Európába áramlott milliónyi illegális bevándorló és egyben hadviselésre alkalmas korban lévő férfi szervezetten ellenséges szándékkal megmozdulna. Technikailag ez nagyon is lehetséges, hála a felderítési gyakorlatok elsatnyulásának. (Brüsszelben láthattuk ennek iskolapéldáját.)
Nem a lehetséges újszerű honvédelmi témák sorozatának lezárási szándékával, de megemlíteném a manapság könnyűszerrel előidézhető környezeti katasztrófák ügyét (ivóvíz- és élelmiszer-mérgezések, levegőminőség-rontás stb.) Készülni tehát részint a hagyományos honvédelmi témákban kell, de a készülést ki kell egészíteni a kor követelményei által ránk zúdított témákkal is. Ezekhez kell az emberi erőforrásokat, a megfelelő tudást és technikát rendelni, és ami a legfontosabb, a polgári tudatosságot megteremteni. Kulcskérdésként az emberi erőforrások megfelelő felkészültsége és tudatossága említendő, a legnagyobb elmaradás itt tapasztalható.
Alapvető honvédelmi ismereteket célszerű már az általános iskola utolsó osztályaiba, majd a középiskolákba bevinni. Példaként említhetők a pénzügyi tudatosság terén mostanság tett erőfeszítések. Mi sem természetesebb, minthogy a honvédelmi tudatosság legmagasabb szintű társadalmi képviselete a jövő értelmiségétől várható el. Célszerű lenne ennek megfelelően eljárni. Nem tartanám ördögtől való és eleve elvetendő gondolatnak, ha az egyetemek és főiskolák felvételi követelményei közé nemtől függetlenül bekerülne (mintegy a legutolsó minősítési szempontként) egy féléves katonai szolgálat és annak eredményességét igazoló tanúsítvány. A fél évnyi szolgálatot azonban tartalommal kellene megtölteni, mind a konvencionális katonai, mind a már említett újszerű témák kapcsán. A képzési programokat a Magyar Honvédség és a Nemzeti Közszolgálati Egyetem közösen dolgozhatná ki. Eredményes tanúsítvány hiányában a felsőfokú tanulmányokat nem lehetne elkezdeni.
Boros Imre – facebook
Hunhír.info
