…A pániszlám identitás 1970 és 2000 között izmosodott meg látványosan, átlépve az európai ország- és nemzethatárokat. Itt már a muzulmán identitás az elődleges a nemzetivel szemben, azzal szemben, hogy ki melyik arab országból jött Nyugatra. A pániszlám önazonosság erősíti az iszlámhívőket, életforma-gyakorlókat a hitetlen, illetve ateista „ős európaiaktól”. Az Elbától nyugatra érvényesülő arab reneszánsz fő okai: a kőolajban, földgázban gazdag arab-öbölbeli államok elképesztő pénzkészlete, befolyása, az iráni vallási forradalom, a Muzulmán Testvérek szektáinak elszaporodása és a muzulmán népesség demográ­fiai ereje. Az már a hab a tortán, hogy Nyugat-Európa fővárosainak, nagyvárosainak bohém burzsoáziája simogatja az illegális bevándorlót. E rétegnek igen erős a politikai befolyása, a médiahatalma, és hagyományosan balra szavaz…

A pániszlám identitás 1970 és 2000 között erősödött meg, átlépve az európai ország- és nemzethatárokat, s fontosabb annál, hogy ki, melyik arab országból jött Nyugatra

A berlini fal leomlása nekünk, kelet-közép-európaiaknak ugyan egy korszakhatár, szimbolikus esemény volt, de – mint kiderült – mégiscsak másodrendűnek, helyi értékűnek számít. A századvég hordozott nagyobb világalakító tényezőt, csak vak volt iránta a stratégiai víziót nélkülöző atlanti elit. A Római Birodalom bukása sem Róma barbárok általi elfoglalása és kifosztása miatt következett be. Az csak része volt egy hosszabb folyamatnak. A berlini fal leomlása, a Szovjetunió összeomlása is egy ilyen történelmi folyamat logikus következménye, amelyet több kutató – Emmanuel Todd demográfus például már 1976-ban – megjósolt.

A század- és ezredvég húsba vágó történelemalakító, illetve sorvasztó tényezője Európa döbbenetes demográfiai összeomlása, amely a történelemben példa nélküli – talán a középkor nagy pestiséhez hasonlítható – folyamat. Minden látható és várható következményével együtt. A gyorsaságát is beleértve. Ezzel párhuzamban felélénkült és viharosan terjed az iszlám térhódítása Ázsiában, Afrikában és Európában. Perverz hatásait csak növelte az Egyesült Államok és kényszerű európai partnereinek eszement háborúja Irak, Afganisztán, Líbia, Egyiptom és Szíria területén. A Jemenben zajló szörnyűségekről nem is beszélve, amelyekről alig hallat valamit a hivatalos média. Ahogy arról is, hogy Szaddám Huszein annak idején felajánlotta kivonulását Kuvaitból, ha oda az arab országok rendfenntartó csapatai érkeznek az irakiak helyébe.

Az iszlám korifeusait, terjesztőit és harcosait a kilencvenes évektől olajmilliárdokkal ösztönözték az Arab-félsziget országai. Stratégiájukat segítette a két atlanti bálvány: a pénz, és az olaj. Ahol a nagy fehér demiurgosz az élet, a társadalom kizárólagos gazdasági szemlélete. Az iszlám törvénykezés bevezetése Pakisztánban (1977), Iránban (1979), Szudánban (1984) és a robbanó népességű Nigériában – ez volt a valódi, jövővel terhes esemény. A nemzetietlen – leereszkedő sznobériával: posztnacionális –, altruiz­mustól ment, a keresztény vallást, és intézményeit lekezelő, félművelt atlantista politikai-gazdasági elit azonban tömegében – tisztelet a kivételeknek – képtelen volt a makrogazdasági mutatók, a saját meggazdagodása és a technika megújuló vívmányainak bálványimádásán túl elegendőt észrevenni a párhuzamosan felépülő másik világból. Aki igen, az előbb-utóbb megalkudott. (Lásd Alain Juppé esetét, aki a kilencvenes évek közepén, francia miniszterelnökként kitoloncolni akarta az illegális bevándorlókat, de húsz év múlva már a boldog identitásukról szónokolt, miközben egy tévéműsorban elszólta magát: nem olvasta a Koránt.) A globalizáció műútjain száguldozó politikus tanácsadók azzal voltak elfoglalva, hogy havonta hány McDonalds étterem épül, ahogy Amerikához hasonlóan elhízott tévényájtól döngjön Európa elkopárosodott kultúrsztyeppje, amelyet a politikailag korrekt villanypásztorok szabdalnak karámokra. S ha ez nem volt elég, jött az ördögűzés a fasizmus nem létező veszélyével, az összeesküvés-elméletek vádja, amellyel először a CIA fenyegetőzött a Kennedy elnök meggyilkolásának okait kutató, a hivatalos verziótól eltérő elméletek ellen.

A pániszlám identitás 1970 és 2000 között izmosodott meg látványosan, átlépve az európai ország- és nemzethatárokat. Itt már a muzulmán identitás az elődleges a nemzetivel szemben, azzal szemben, hogy ki melyik arab országból jött Nyugatra. A pániszlám önazonosság erősíti az iszlámhívőket, életforma-gyakorlókat a hitetlen, illetve ateista „ős európaiaktól”. Az Elbától nyugatra érvényesülő arab reneszánsz fő okai: a kőolajban, földgázban gazdag arab-öbölbeli államok elképesztő pénzkészlete, befolyása, az iráni vallási forradalom, a Muzulmán Testvérek szektáinak elszaporodása és a muzulmán népesség demográ­fiai ereje. Az már a hab a tortán, hogy Nyugat-Európa fővárosainak, nagyvárosainak bohém burzsoáziája simogatja az illegális bevándorlót. E rétegnek igen erős a politikai befolyása, a médiahatalma, és hagyományosan balra szavaz. Róluk Luc Gaffié írt könyvet 2016-ban, Párizsban, amelynek címe: A bobóhatalom. Egy különleges rétegről.

Szaúd-Arábia napjainkban a kőolajánál is nagyobb iszlámexportőr, s az Egyesült Államokkal fenntartott fél évszázados partneri viszonyát kamatoztatva uralni képes a róla szóló híreket. Vele kivételt tesz a gyalázkodásban profi nyugati revolvermédia. S miközben rengeteg mecsetet és kulturális központot építtet, a nyugati politikusok képtelenek felfogni, hogy az iszlám több mint vallás. És – ne legyen igazunk – ebből származhat majd Euró­pa nagy baja. Az iszlám politikai projekt és világszemlélet is. A Nyugat nem multikultiban, hanem bikulturalizmusban szenved. Ott két világ létezik: az immanensek, vagyis csak a kézzelfogható dolgokat tisztelő, többségében posztkeresztény, posztnemzeti, fogyasztó tömeg, illet­ve a transzcendensek, a túlvilágban hívő, az Allah törvényeihez igazodó, sőt hitükért meghalni is képes muszlimok. Vagy-vagy. Az ellentétek hosszú távon kibékíthetetlenek, amíg az egyik be nem hódol. Nincs harmadik út, a harmadik alkalmazkodik. Amikor a muszlimok többségbe kerülnek, akkor fog érvényesülni maradéktalanul akaratuk, amelyet hitük, hagyományaik és imámjaik beléjük plántáltak. A globalizáció őket segíti, ráadásul már intézményi szinten is érezhető az iszlámtól való félelem. Az erő respektust teremt magának, még a sápadt másságot tenyésztő atlanti melegágyakban, az egyetemeken is. És egyáltalán: akar még valaki a Charlie Hebdo sorsára jutni? Ki akar meghalni a legújabb Android tabletjéért? És ki viszi tovább a zászlót jakuzzin, szaunán, Disneylanden át?

A puha, engedékeny európai tér egy kitágított stadion, a partvonalon túl ágáló fehérekkel és a pénzt besöprő harmadik világbeli sztárlegényekkel. Nyugaton a helyzet nem változatlan: a kétkedés, a tamáskodás a biztos pont; az egyiknek a meggazdagodás, a másiknak a túlélés a sorsa. Következésképp az iszlám lassan, de biztosan az egyetlen vallás marad, amely támaszt nyújt a szédelgő, káprázó szemű nyafka individuumnak, amely élettervet biztosít és kulcsot ad a világ megértéséhez. Színészek, médiasztárok, hírhedt emberek gyerekei, de sok névtelen tévénéző vált már muszlim hitűvé, mert – ha csoda nem történik – egyedül az iszlám képes visszaállítani a szentséget, amelyet Euró­pa többsége elvesztett út közben a bevásárlóközpont felé, amelytől nagyképű, zsebmetsző elitje megfosztotta. A káoszban, a technológia görbe tükrű, szédítő világában az iszlám hitet parancsol, és otthont ad.

Vagy mégsem? Azt hajtogatják nekünk, hogy majd a jogállam így, a jogállam úgy, aztán meg amúgy. Egy nemzetnek, egy civilizációnak a túlélését nem a bíróságon döntik el.

mho

Hunhír.info