…Magyarországon 1945 óta baloldali bűnökért senki nem kapott méltó büntetést. Sem kicsikért, sem nagyokért. Erről sokat elmond az az abszurd helyzet, hogy ávósokat ilyetén ténykedésükért utoljára Kádár János küldött sittre. Nemhogy igazságtételt, szabadságelvonást vagy lusztrációs törvényt nem tetszettünk csinálni, hanem még egy nyugdíj- vagy fizetéselvonást sem…
Harmincöt fokos hőségben is folytatódik a kulturkampf. Mióta a miniszterelnök Tusványoson mondott pár mondatot az ügyről, egyre bátrabb és merészebb megnyilatkozások jönnek, és még várhatók is. Mint eső után a csigák: kibújnak a házukból, kidugják a csápjaikat, tapogatóznak, szépen lassan, megfontolva haladnak – csak semmi sietség, várjuk ki a végét! Minek az a rohanás? Várjuk meg a szeptemberi nagy meglepetést, majd akkor is ráérünk igazodni a pártvonalhoz, ha végre kiderül, mi is pontosan az a pártvonal.
Vajh miért hallgat vagy harminc éve a magyar jobboldali értelmiség? No jó, legyünk kissé szerényebbek: vajh miért sunyít vagy nyolc éve a jobboldali értelmiség? Négy éve? Előlegezzük meg a végkövetkeztetést, utána fejtegessük: mert a magyar értelmiségnek a zsigereibe égett: „Deklaráld a baloldaliságodat, abból baj nem lehet!” Jobboldali, baloldali, apolitikus és mindenki azt látta, tapasztalta az elmúlt sok-sok évtizedben, hogy itt baloldali véleményből és mentalitásból még senkinek nem lett baja. Ellentétben a jobboldalival: arra meglehetősen sokan ráfaragtak ugyanezen évtizedekben. Ergo: legyünk baloldaliak! Vagy ha ezt nem veszi be a gyomrunk, akkor legyünk „kiegyensúlyozottak”!
És akkor a történeti rész: visszamehetünk akár a kiegyezésig, nézzük meg a Tisza-kor (Kálmántól Istvánig) sajtóját! De itt most ne időzzünk el: ugrás a Tanácsköztársaságra. Láttuk, aki művész, és azonnal átállt a végtelenül kultúrabarát Kun Béla-stáb oldalára, arról száz év múlva kiállítást csinálnak, és méltatják a „kulturálisan, művészettörténetileg mégoly érdekes folyamatokat, jelenségeket” (copyright by P. G.). Ilyenjei az úgynevezett fehérterrornak nem voltak, legalábbis még nem hallottam méltatni.
De menjünk tovább: a sokáig lefasisztázott, majd fasisztoidozott Horthy-korban sem igazán ütötte meg a bokáját az egyszeri értelmiségi, ha balos nézeteket vallott. (Persze nem szélsőbalos, az akkori értelmiség azért ennél műveltebb volt.) Mondjuk Gömbös Gyulának a miniszterelnöksége előtti eszmetársai erről sokat mesélhettek volna, de akár a húszas évek Bajcsy-Zsilinszkyje is. Ám hagyjuk a ködbe vesző múltat, ugorjunk a mai időszámítás origójához, a második világháború végéhez.
Akkor kezdődött a máig tartó igazi dáridó: a konzervatívok szerencsésebbje emigrációban, a pechesebbje agyonlőve, bebörtönözve, bélistázva, kitelepítve. Néhányan gyorsan átálltak, még többen megpróbáltak lavírozni, de ez csak ideig-óráig ment. És jött az igen kiművelt balos emberfők sokasága. Nézzünk csak végig az 1950-es évek társadalomtudományi és irodalmi termésén: mi maradt belőle? És akkor vegyünk egy nagy levegőt, és nézzünk végig az 1960–70-es évek társadalomtudományi és irodalmi termésén, de átaraszolhatunk az 1980-as évekre is. Kik azok a „hiteles” magyar baloldali társadalomtudósok és írók, akiknek a könyveit ma egyáltalán leveszik a polcról?
Akik valami értéket előállítottak, azok nem voltak komcsik. Ezért végtelenül nevetséges és groteszk a „magyar irodalom/kultúra vagy balos, vagy liberális” pöffeszkedése. Nem, komcsik nem voltak, de megalkudtak valamilyen szinten. Félreértés ne essék: ez nem morális értékítélet! – ez egyszerű ténymegállapítás. Valamilyen szinten meg kellett alkudni, ha publikálni akartak. (Mellesleg ma is meg kell – zárójel itt jó szorosra bezárva.)
Igen, a magyar értelmiséginek, akármilyen konzervatív, kommunistaellenes, jobboldali etc. volt, beleégett a lelkébe, hogy meg kell alkudni a baloldallal. Úgy kell tenni, mintha…, azt kell mondani, hogy egyrészt, másrészt…, el kell ismerni azért, hogy… – sorolhatni a végtelenségig. Legfeljebb ábrándozott, hogy milyen lenne, ha egyszer ez megváltozna – de nem hitte, hogy ő még megérheti a változást. Ám a sors útjai és a máltai találkozók megbeszélései kifürkészhetetlenek, s egyszer csak hazamentek a szovjet katonák. Nem tetszettünk forradalmat csinálni, még pici felfordulást sem, egyszerűen tudomásul vettük, hogy odadobták a lábunk elé a szabadságot: „Nesztek, a tiétek, gondozzátok!” Nem gondoztuk, szinte le sem hajoltunk érte, rohantunk privatizálni meg más hasznos dolgokat művelni.
És újfent mit lát a magyar értelmiségi: itt még abból senkinek semmi baja nem lett, hogy komcsi/balos/libsi volt. Sőt!
Hasonlítsuk össze az 1945–48-as rendszerváltást az 1989–90-essel! Még a gondolata is röhejes. Nemhogy börtön, kitelepítés, B lista, frászt! Egyetemi autonómia, MTA-függetlenség az összes kutatóintézetekkel, tan- és sajtószabadság, és így tovább, és így tovább. Nemhogy kultúrdiktátorok, de ávós verőlegények és vérbírók is ágyban, párnák közt. A komcsi elitről ne is essék szó!
Megkockáztathatjuk: Magyarországon 1945 óta baloldali bűnökért senki nem kapott méltó büntetést. Sem kicsikért, sem nagyokért. Erről sokat elmond az az abszurd helyzet, hogy ávósokat ilyetén ténykedésükért utoljára Kádár János küldött sittre. Nemhogy igazságtételt, szabadságelvonást vagy lusztrációs törvényt nem tetszettünk csinálni, hanem még egy nyugdíj- vagy fizetéselvonást sem.
Szóval mit is lát és tapasztal a mi egyszeri konzervatív értelmiségink itt 1989 óta? Pofa be, de ha mégis kinyitod, akkor az legyen baloldali diskurzus. Vagy legalábbis ne jobboldali. Így van esélyed egyetemi állásra, kutatóintézeti helyre, OTKA-ra és megannyi másra. Sokan mesélhetnének, de nem mesélnek. Nagyapáink a gulágról, az orosz megszállásról meg az Andrássy út 60.-ról nem meséltek. Az legalább érthető volt.
Kortársaink a napi kis kenyérharcról, a mindennapi tudományos és művészeti versengésről nem mesélnek. Miközben bármelyik kis nyikhaj balos blogger ugyanúgy magas C-ben tipor bele bármibe, ami nekünk fontos, ne adj’ isten szakrális, mint ahogy az idős(ebb) ballib megmondóemberek tajtékoznak és vagdalkoznak habzó szájjal és acsarogva, aközben a jobbos értelmiség kiegyensúlyoz, mint valami vurstlibeli erőművész a porondon, biztosít a nagyrabecsüléséről, egyrésztmásrésztezik picikét, továbbá siet felszólítani az árokbetemetésre, akár egy Caterpillar-reklám. Ahogy az áldott emlékű SZDSZ-keménymag egy ország értelmiségét tartotta rettegésben: mert jó, ha mindenki tudja, hogy „így járhatsz te is”, hiszen „te is más vagy, te sem vagy más”!
Ez a vonat elment: a mi generációnk, a 40-50-60-asok már ilyen majrésok maradnak. A 30-asoknak még van egy kis esélyük, a 20-asoknak még több. Csak éppen ehhez az kellene, hogy megtörjön az átok: létrejöjjön olyan, hogy jobboldali szolidaritás. Hogy egy jobboldali, konzervatív fiatal lásson maga előtt perspektívát, érezzen segítő kezeket és bátorító gesztusokat, anélkül is, hogy elvégezne legalább egy genderképzőt a CEU-n. S ha már olyan divat lett ma jobboldalon kereszténydemokráciáról értekezni: egyszer elővehetnénk a kereszténydemokrácia alapítójának intelmét is: „Így beszéljetek inkább: az igen igen, a nem nem. Ami ezenfelül van, a gonosztól való.
Grób László – Magyar Idők
Hunhír.info
