Trump amerikai elnöki színre lépése mély döbbenetet és egyben riadalmat keltett az évtizedek óta „multiszellemben” (multilaterális, multinacionális, multikulturális) működő „nyugatias” világrend apostolai körében, pedig vezető kampánymondata csupán azt hangsúlyozta, hogy Amerikát ismét naggyá kívánja tenni. Talán azért mondta ezt, mert Amerika talán nem kellően nagy vezető világgazdasági és katonai hatalom, a világtengerek, a világűr, valamint a valamirevaló tudásipar, éltechnológia és termékek monopolista birtokosaként? – döbbent meg az avatatlan szemlélődő. Nem éppen.

Trump arra a régóta formálódó elégedetlenségre épített, ami abból adódott, hogy ebből a nagyságból szinte semmi haszna nem keletkezett jó harminc éve az amerikai társadalom gerincét alkotó dolgos-szorgos középosztálynak, a hasznot valahogy mindig a „multisok” söpörték és söprik be, ráadásul nem is mindig látható, hogy hogyan. Meg egy kicsit arra is, hogy továbbra sem látszik, hogy a „multi” az tényleg „sok”, amire emblematikus elnevezése utal, vagy tulajdonképpen csak „egy”, de az jól rejtőzik. Az amerikai hatalmi nagyságból adódó haszon besöprésén felül a „multizmus” még egyre növekvő terheket is rak az igencsak látható Amerikára, amit a polgároknak kell vállal­niuk a növekvő államadósság terheként. Trump projektje tehát kellően világos, szeretné megszabadítani Amerikát a multiterhek egy részétől, és azokat más teherviselőkre rakni. (Persze se egy, se több multi sem jelentkezett még, hogy ezeket a terheket szívesen átvállalná, Trump küzdelmét aggódva ugyan, de előkelő idegenként a függöny mögül szemléli(k)).

Az persze megint csak nagy kérdés, hogy miként juthatott Amerika ebbe a helyzetbe? Bármilyen mulatságos is, de Amerika története szinte egy történelmi perc akár hazánkéhoz viszonyítva is. Utolsó nagy nemzeti királyunk, Mátyás halála után még két évet kellett várni, hogy Kolumbusz felkiálthasson, és Indiát vizionálhassa. A Mátyás utáni öt, romlásunkat megalapozó évszázad alatt az addig ismeretlen földrész a mai Amerikává vált, az oda költözők a földrész gyarmatosítói és az ott talált kultúra felszámolói lettek. A 19. században még csak arról beszéltek, hogy Amerika az amerikaiaké, a 20. század első negyedében azonban Amerika vitathatatlan világhatalommá vált. A két nagy világégésből az Egyesült Államok – bár abba kizárólag a játszmák végén avatkozott bele Európában – nemcsak száraz lábbal jött ki, de megerősítette világhatalmi pozícióját is. Az elsőben Amerika megszabadult adósságaitól, és Európát tette adóssá, a másodikban pedig játszi könnyedséggel rakta az 1913-ban alakult Federal Reserve által rejtélyes körülmények között megalkotott magánpénzt, a dollárt, a világ nyakára. Nap­jainkra jutott el visszavonhatatlanul oda az Egyesült Államok, hogy a magándollárral lényegében törököt fogott, de a török már régóta nem engedi, mára oly mértékben szorítja, hogy az tűrhetetlen. A dollárnak és főként kibocsátóinak, bizony alapos magánérdekei vannak. Korábban ezek a magánérdekek jórészt fedésbe kerültek az amerikai nemzetállam világpolitikai érdekeivel, ezért a dollár magánpénz minősége nem okozott gondot. A magánpénz urai ugyanis arról is gondoskodtak, hogy kellően megalapozott legyen az osztozkodás a hasznon az amerikaiakkal.

Ezzel a kőkemény tanulsággal járt a világot és Amerikát is megrengető 1929–33-as nagy világgazdasági válság. Erről szólt a roosevelti új egyezség (a New Deal), valamint erről szóltak a második világháború után Európában is meghonosított jóléti állami programok, amelyeknek a puszta látásától is szinte elszédült egy, a második világháború után a szovjet szférába pottyant polgár.

Az amerikai polgár viszont hosszú ideig azt is megértéssel fogadta, hogy a „gonosz”, azaz a szovjet rendszerek legyőzése nagy erőfeszítéseket követel a demokráciáktól, és ezért ők is hajlandók voltak áldozatot hozni. Ám 1990 táján az is kiderült, hogy a kommunista világrend különösebb erőfeszítés nélkül, saját belső ellentmondásai súlya alatt is összeomlott, mi több, betagozódott a nyugatias világrendbe. Sőt további államokat is sikerült annak részévé tenni, azaz a dollár hatalma alá helyezni azzal, hogy piacaikat minden akadálytól mentesen, átjárhatóvá változtatták, az új piacokon képződő haszon pedig szabadon áramolhatott a dollár urainak rendelése szerint.

Az így kiszélesített világrend működésének biztonságát alapvetően továbbra is az amerikai nemzetállam vállalta magára. Ennek drasztikusan növekvő terhei jól láthatók az amerikai nemzetgazdaság pénzügyi mérlegeinek krónikus deficites állapotain (költségvetés, fizetési mérleg, növekvő államadósság). Az amerikai állam gigantikus összeget, hivatalosan több mint hatszázmilliárd dollárt költ évente haderejére. Nehéz lenne hinni azt, hogy ez az amerikai nemzetállam érdeke, hiszen az Egyesült Államok kontinentális területeit az állam létrejötte óta nem érte külső katonai támadás. Washington hatalmas összegeket költ nagyszámú és főként nagy létszámú diplomáciai missziókra, külföldi hírszerzésre. Mindezeket a költségeket az amerikai nemzetállam fedezi, növekvő mértékben újabb hitelek felvételével, miközben a költségek mögött meghúzódó tevékenységek főként a dollár urainak érdekeit szolgálják. Ráadásul a dollár urainak cégei szerte a földgolyón ritkán adóznak megtermelt hasznuk szerint, azt mindenütt, az Államokban is, kimentik az adók elől, így az amerikai és a többi érintett országot is károsítják. Ugyanakkor a költségvetési lyukak befoltozására előzékenyen hiteleket ajánlanak, amiből további hasznot húznak. Ezt persze könnyen tehetik, hiszen ők teremtik a pénzt korlátok nélkül. Legutóbb az amerikai kongresszus szenátorainak kérdéseire, hogy milyen összegeket juttattak külföldi cégeknek, felelni sem voltak hajlandók.

Trump projektje tehát ennek az amerikai nemzetállami és pénzvilághatalmi kibogozatlan összevisszaságnak üzent hadat. Stratégiája és lépései azért tűnnek felettébb zavarosnak, mert nincs módja arra, hogy ellenfelét megszólítsa, közvetlen konfliktusba azokkal a szövetségeseivel kerül, akikkel lényegében azonos cipőben jár. Ha a katonai költségektől akar megszabadulni, azokat csak a NATO-szövetséges nemzetállamokra terhelheti, amelyeknél még messze nem állt be a stratégiai fordulat a saját javukra. (Németország például csak a manapság már nem is énekelt német himnuszban „über alles”.) Ha Trump azt akarja, hogy a németek a Mercedeseket ne Mexikóban gyártsák olcsón és értékesítsék jó áron az Egyesült Államokban, akkor vámokat vezet be és emel majd. Joggal vetődik fel a kérdés, hogy mire való Trump projektje, vajon arra törekszik, hogy Amerikát egy világhatalmi befolyását vesztett nemzetállammá degradálja, követve az egykor volt hatalmas Brit Birodalom példáját, amely jószerivel már száz éve halad ezen az úton? Vagy inkább az a célja, hogy a hatalmas méretű amerikai erőforrásokat megszabadítsa a pénzvilág hatalmi behatásától és Amerika szolgálatába állítsa? Azt hiszem, hogy a projekt multiellenes vonalvezetése az utóbbi célt szolgálja, és szíve szerint Trump az amerikai nemzetállamot helyezné ismét a világ közepére.

mho

Hunhír.info