A Hunhír csak a legritkább esetekben foglalkozik az antikvitás, az ókori Hellasz, vagy Róma történetével. Az alábbi rövid gondolatkör azonban problémafelvetése miatt a mai napig aktuális és érdekes lehet. (Fotó: Julianus elnököl a keresztény irányzatok vitáján egy XIX. századi festményen)
1655 éve, 363 június 26-án sérült meg halálosan egy Maranga nevű mezopotámiai község mellett Julianus Apostata római császár. A késői császárkor egyik legjelentősebb uralkodója a rosszul sikerült, Perzsia elleni hadjáratot követő visszavonulás során egy jelentéktelen csetepatéban szerzett halálos sérülést.
Flavius Julianus (331-363), Nagy Konstantin császár unokaöccse, tehát a Constantinus dinasztia tagja volt. Apja, Julius Constantius a trónutódlást követő pártharcoknak esett áldozatul a család több tagjával együtt. Constantius, Nagy Konstantin fia így vélte biztosítva hatalmát. Julianusban kezdetben dinasztikus tartalékot láttak, ezért életben hagyták. Látszólag átvette a Constantinus dinasztia által követett ariánus kereszténységet, azonban több neoplatonikus filozófus hatására visszatért az ősi pogány hithez, mely a IV. század második felére már a világteremtő istenség, a Sol Invictus, vagy a Helios fogalmában egységesült. Ez nem az égitest imádata, hanem a mögötte álló, a világot átfogó és fenntartó istenség volt, mely fogalmilag összekapcsolódott a platóni világalkotó Demiurgosz felfogásával. Ezért kapta a császár a Hitehagyott-Apostata elnevezést.
A kezdetben szinte házi őrizetben tartott Julianust Gallia társcsászárává (Caesar) nevezték ki. Katonai, hadvezéri tehetségét az alemannok és frankok ellen Argentoratum (Strassburg) mellett megvívott csatában bizonyította 357-ben.
II. Constantius halálát követően természetes volt, hogy a császári tisztség őt illeti. Rövid két éves császárságát páratlanul humánus intézkedések fémjelezték. Otthonokat hozott létre az elárvult gyermekeknek, a háborúkban megsérült katonáknak, szinte minden rászorulót segélyben részesített. Megszüntette a gladiátori játékokat, hogy ne szórakozzanak az emberek mások szenvedésein.
Nem volt ellenséges a keresztényekkel szemben, de intézményeik, templomaik egy részét átadta a régi vallások híveinek. Rendeletet adott ki, hogy a retorikai iskolákban mindenki csak azt taníthatja, amiben hisz. A zsidókkal sem volt olyan szigorú, mint a pár évtizeddel későbbi keresztény császárok és teológusok (Nagy Theodosius és Ambrosius), példaként elkezdte a jeruzsálemi templom újjáépítését.
Ami Julianus esetében ekkora időbeli távlatból érdekes lehet, az tulajdonképpen az ebben a korban egymással is folyamatosan konfliktusba kerülő kereszténység és zsidóság megítélése.
Contra Galileos – A galileaiak ellen című vitairatában mindkét vallást a birodalom periférikus, galileai szektájának minősítette.
A császárkor korábbi kegyetlen hatalmi viszályaihoz, küzdelmeihez hasonlóan viselkedő keresztényeket a következőképp minősítette: „Nincs az a vadállat, mely annyira ellenséges lenne az emberrel, mint a keresztények különböző szektái egymással.”
Bár mint említésre került, megkísérelte a jeruzsálemi templom újjáépítését, a zsidókat is egy elkülönülő szektaként minősítette, akik belső teokratikus rendszerük révén nem járultak hozzá a polgári alkotmányokhoz és a városok ragyogó kiépüléséhez, a tudományok és a művészetek fejlődéséhez. Itt bizonyára a hellenisztikus és római kultúra kiteljesedésére gondolt.
Filozófiai értelemben is bírálta a zsidókat és a keresztényeket, szerinte a zsidók Istene nem ismerte saját teremtményeit, akik nem tudták megkülönböztetni a jót a rossztól. Emberi alaptermészetünk lényege a hübrisz, a gőg, az önzés, ezt teremtésünkkel kaptuk. Nem érthette viszont a személyességet az Ószövetség Isten-ember kapcsolatában.
Másrészt azt is felvetette, ha az Isten a judaizmus szerint csak a zsidók Istene, Pál apostol miért beszélt Istenről, a ”népek Istene” kifejezést alkalmazva. Julianus lehet, hogy nem ismerte részletesen Pál apostol álláspontját, aki többször kifejtette, hogy a zsidók jelentős része elvetette Isten törvényét, csak a maga igazságában hisz.
Itt bizonnyal nem értette Pált, aki a Krisztuson keresztül mutatta meg az Istenhez vezető utat.
Julianust a következő századok keresztény egyházatyái ellenségesen ábrázolták, szinte feledésre ítélték. Ezt követte a későbbi keresztény egyháztörténet is. Példaként művei közül sem a Naphimnusz, sem pedig a Galileaiak ellen nincs magyarra lefordítva, csak kevés nyelven olvashatóak.
Lehet, hogy igaz, lehet, hogy ókeresztény legenda a császár utolsó mondata: “Vicisti Galileae!”, vagyis “Győztél, galileai!” Ezen beállítás, értelmezés szerint a császár egész életében Krisztussal viaskodhatott, az utolsó pillanatban pedig elismerte vereségét.
Nem zárhatjuk ki, hogy ha több idő adatik Julianus számára, akkor a korabeli sztoikus és újplatonikus filozófián keresztül közelebb kerülhet Krisztushoz.
Julianus halálát követően a hasonló korú Jovianus, a protectores domestici, vagyis a császári testőrség parancsnoka lett a császár. Római területek feladásával kényszerű békét kötött a perzsákkal, rendeleteivel ismét domináns vallássá tette a kereszténységet, azonban pár hónap múlva ő is meghalt.
Julianus számos megállapítása érvényes volt a következő több mint 1600 év történelmére, emberére is. Sőt megáll a mai nap, a kereszténységre vonatkoztatva is. Bár Julianust idézve, ma már a példaként a XVI.-XVIII. századhoz hasonlóan, nincs „vadállati kegyetlenség”, mely szinte mindegyik oldalon előfordult a kereszténység felekezetei közötti küzdelmekben. Ellenben van önzés, érdektelenség, a bűn iránti tolerancia, beteg liberalizmus, önfeladási hajlam.
A 360-as évek, majd a következő évtizedek döntő pillanatnak bizonyultak a Római Birodalom életében, mely akkor az európai civilizációt képviselte. Lehetséges, hogy most is döntő pillanatokat élünk Európa jövőjét illetetően?
Károlyfalvi József – Hunhír.info