100 éve, 1918. május 7-én kötötték meg a bukaresti Cotroceni-palotában a Központi hatalmak(Németország, Osztrák-Magyar Monarchia, Törökország és Bulgária) képviselői Romániával a Bukaresti békeszerződést. Az előzményekkel korábbiakban már foglalkoztunk a Hunhir.info aktuális számaiban, és általában ismerősek is lehetnek a tisztelt olvasók előtt.
Bár Románia 1883-ban csatlakozott a Hármas Szövetséghez, a háború kirobbanását követően 1914 augusztusában semlegességi nyilatkozatot tett. Az Antant kedvező katonai helyzetét, sikereit látva a Bratianu-kormány 1916. augusztus 17-én titkos szerződést kötött az antanthatalmakkal, majd augusztus 27-én, a négy mozgósított hadseregből három (1.,2. és a 4.), közel 400.000 katonával szerződésszegő módon megtámadta Ausztria-Magyarországot. A titkos egyezmény ellentételezésként közel a Tiszáig helyezték kilátásba Erdély, Bánát, Partium és a Tiszántúl Magyarországhoz tartozó területei átengedését. A 3. román hadsereg Dobrudzsa területén – mint utólag kiderült – sikertelenül készült a Bulgária elleni védekezésre.
Az 1. osztrák-magyar hadsereg, mikor augusztus 14-én Kolozsváron megszerveződött, lényegében még csak papíron létezett. Parancsnoka Arthur Arz von Straussenburg, a nagyszebeni evangélikus lelkészcsaládból származó tábornok ezért magát ironikusan hadsereg nélküli tábornoknak nevezte.
A három támadó román hadsereg nem tudta kihasználni túlsúlyát, közben beérkezett az Eric von Falkenhayn vezette 9. német hadsereg, mely a közben megszerveződő 1. osztrák-magyar hadsereggel együtt csapásokat mért a román haderőre és a Nagyszebennél (szeptember 26-29.), Persánynál október 6-án, majd a Brassónál (október 7-9.) megvívott ütközetek következtében kivívott győzelmek eredményeképp kiszorították a támadókat Erdély területéről.
Az offenzíva sikeresen folytatódott, november 23-án az Al-Dunán Svistovnál átkelt Mackensen tábornok német, bolgár és török hadosztályokból álló Duna-hadserege, majd lendületesen nyomult Bukarest felé.
A román hadvezetés bátor, elszánt kísérlettel akarta külön-külön legyőzni az észak illetve dél felől támadó német, osztrák-magyar, bolgár ás török hadosztályokat, de ez a segítségükre siető orosz hadseregek és francia tüzérség támogatásával sem sikerült. Miután a Neajlov melletti, más néven a bukaresti csatát elveszítették, a központi hatalmak csapatai december 6-án bevonultak a román fővárosba.
A frontvonal januárban Moldvában stabilizálódott. A Moldvába, szinte a Szeret folyó mögé visszaszorult román kormány és hadvezetés orosz és francia segítséggel még megpróbált támadásokat indítani a júliusi orosz Kerenszkij-offenzívával párhuzamosan. Szeptemberre befejeződtek a Maresti, Marasesti, Ojtoz körzetében vívott ütközetek-lényegében eldöntetlenül.
1917 októberében Szentpéterváron a bolsevikok megbuktatták az ideiglenes kormányt, ezzel Románia fő védelmezője, Oroszország kiesett a háborúból.
1917 decemberében Krilenko, hadügyi népbiztos fegyverszünetet kötött a németekkel, majd december végén Bresztben megkezdődtek a béketárgyalások Szovjet-Oroszország és a Központi hatalmak között.
A polgári Nyugat-Ukrán Köztársaság február 9-én kötött békét a központi hatalmakkal, Szovjet-Oroszország nevében pedig Szokolnyikov külügyi népbiztos írta alá március 3-án Bresztben a békét. Ez Románia helyzetét is lehetetlenné tette, rákényszerültek, hogy február 9-én Bufteában előzetes békét kössenek.
Hosszas előkészítést követően 1918. május 7-én írták alá a bukaresti békét Románia és a központi hatalmak képviselői. Románia ezzel megszegte az 1916. augusztus 17-ei titkos szerződés IV. cikkelyét, miszerint nem köthet különbékét, de ha megteszi, azon esetben érvényüket vesztik a területi ígéretek.
A békeszerződésben Románia ugyan rákényszerült, hogy Magyarország számára – főként biztonsági szempontok miatt – átadjon minimális területeket, Bulgária számára pedig Dobrudzsa területén tegyen engedményeket, azonban a központi hatalmak tudomásul vették, hogy Románia megszállta és annektálta a korábban az anarchiába hullott volt szövetségeséhez tartozó Besszarábiát.
Érdekes, hogy mint erre Raffay Ernő egyik műve felhívja a figyelmet, 1918 novemberében Lansing az USA külügyi államtitkára kinyilvánította, hogy hazája magáénak érzi Románia nemzeti aspirációit, bár ők nem írták alá az 1916 augusztusi egyezményt. Ehhez képest az 1919-es amerikai béketerv sem valósulhatott meg, mely hazánk számára az etnikai elvekhez jobban közelítő határokat jelölt volna ki a Felvidéken, az Észak-Bácska és az Észak-Bánát területén, keleten pedig Magyarországon maradhatott volna a Partium Szatmárnémetitől Aradig terjedő sávja. Összességében teljesen érthetetlen, hogy Romániát az 1916 augusztusi szerződés lényegi megszegése miatt miért is jutalmazták minden etnikai indokot és érvet meghaladó magyar területek átadásával.
A béke szabályozta még a kereskedelem, a hajózás szabadságát, a szerződő felek kölcsönösen lemondtak a jóvátételi igényekről, a román haderő nagy részét leszerelték.
A békeszerződés érdekes pontja volt még, hogy Romániának egyenjogúsítania kellett az izraelita, protestáns és muzulmán felekezeteket, ezáltal a mögöttük álló etnikai-vallási közösségeket is. Ez a több százezres romániai zsidóság szempontjából volt talán a leginkább érdekes és fontos. Önkéntelenül merülhet fel a kérdés, hogy ennek hiánya eddig miért nem zavarta a liberális briteket, vagy a forradalom hármas jelszavát hangsúlyozó nagy nemzetet.
Az is igen érdekes, hogy a magyarországi baloldali és szabadkőműves politikai erők és sajtó elkötelezetten támogatták a hazánk ellen uszító román irredenta és soviniszta politikusok (Maniu, Goga, Goldis, Lucaciu) nemzeti felvetéseit, követeléseit, miközben az említetteknek eszükbe sem jutott, hogy Romániában felvessék a bolgárok, törökök, tatárok, csángók erőszakos asszimilációját, a zsidók és a muzulmánok jogfosztott helyzetét. Egyoldalú álláspontjukra az 1919 utáni emigráció, az elszigeteltség, a viszonzás hiánya döbbenthette rá őket.
Károlyfalvi József – Hunhír.info