Emberi szóval nem lehet kifejezni azt az örömet, amit a tanítványok éreztek, mikor Krisztus feltámadásának híre belehasított a gyász és csüggedés homályába. Krisztus kereszthalálának leírásakor az evangélium megemlíti, hogy sötétség borította be a Földet. Mintha az egész teremtett világ gyászolta volna a mindenség Urát, aki emberré lett, hogy teljes emberi sorsunkat magára vállalja: életünk legsötétebb pontját, a halált is.
De a látszólagos kudarc, a sokak reményétől kísért Messiás szégyenletes kivégzése, a végső gyengeség pillanata után is rendületlenül tovább élt Krisztusban a halhatatlan Isten. A tanítványok és az asszonyok szívében pedig nem aludt ki a szeretet lángja, mert a szombat elmúltával elindultak, hogy illatszereket vásároljanak és bebalzsamozzák a sietve eltemetett Krisztus testét. Nemcsak a hajnali kelést, a fáradságot és a költségeket vállalták, hanem arra is volt bátorságuk, hogy ezzel kimutassák szeretetüket nyilvánosan kivégzett mesterük iránt.
Az evangélista megjegyzi, hogy amikor az asszonyok vasárnap reggel a sírhoz indultak, már felmenőben volt a nap. A feltámadás örömhírét meghirdető angyalokról pedig fontosnak tartja elbeszélni, hogy ragyogó fehér ruhában voltak. Ezért énekeljük húsvét vasárnap liturgiájában a Zsoltár szavait: „Ez az a nap, amelyet az Úr adott, örvendezzünk és vigadozzunk rajta” (Zsolt 118, 24). Krisztus feltámadása új korszakot nyit az emberiség és a világ történetében. Szombat után a hét első napja a feltámadás napja, vagyis a vasárnap. Ez az az esemény, amely átszakítja a történelem korlátait. Ez az a pont, ahol a tér és idő feletti örökkévaló és mindenható Isten különösen, személyesen és belső módon találkozik emberi világunkkal, hogy emberségünket is az örökkévaló élet magasságába emelje. „Békesség nektek” – így köszönti a Feltámadt Krisztus a tanítványokat. Ez a békesség már Isten harmóniája, amelyet sem erőszak, sem emberi bűn meg nem zavarhat. Ez a békesség a végtelen isteni irgalmasság rendje és derűje. Ez az az örök béke, amelynek kapuját Krisztus feltámadása tárta fel. Húsvét napja arra szólít, hogy felemeljük tekintetünket ügyes-bajos dolgainkon túlra, mert amit a feltámadás fényében megpillantunk, az nem a saját halálunk végérvényes sötétsége, hanem az örök boldogság távlata az ember számára.
Mikor a tanítványok találkoznak a föltámadt Krisztussal, megértik a régi jövendöléseket, öröm tölti el a szívüket, egymással is találkozni akarnak, közösen imádkoznak napról napra. Amikor pedig megkapják a Szentlélek ajándékát, ellenállhatatlan késztetést éreznek, hogy az örömhírt, Krisztus feltámadásának örömhírét megosszák az egész világgal. Ezért lépünk ki húsvét előestéjén a szertartás után a templomból, ezért tartjuk a feltámadási körmenetet. De ezért kell mostantól minden nap úgy élnünk, úgy beszélnünk, hogy valóban tanúsítsuk ezt a reménységet. Mert Krisztus feltámadása derűssé tesz, nagyvonalúságot ajándékoz nekünk, képessé tesz minket arra, hogy áldozatot vállaljunk egymásért, családunkért, a nagyobb közösségért, a rászorulókért és a jövő nemzedékért. „Lángolj és világíts!” – mondja Szent Bernát. Felhívása minden keresztény embernek szól. Önvizsgálatra, belső megújulásra, tudatos életre, nyílt tanúságtételre hív. Újra és újra szembesít minket a kérdéssel, hogy mi az igazán jó az ember számára, hogy mit is jelent az örökkévalóságra hivatott emberi személy méltósága. Ebben a fényben világosan kirajzolódnak az újabb és újabb korszakok eredményeinek értékei és veszélyei. Ebben a világosságban tudjuk meglátni közösségként is a Teremtő akaratát, aki megadja nekünk a képességet, hogy megtaláljuk a megmaradás, a józanság és a szeretet útjait.
A húsvét igazolja számunkra, hogy a kereszténység nem csupán a múlt vallása, és nem is csak kulturális örökség, hanem egy új, közös, bizalommal és szeretettel teljes jövő kezdete.
MHO
Hunhír.info