1943. jan. 16., szombaton. Reggel 5 órakor ébredtem fel, az éjszakát átaludtam, nagyon jól. Még nincs parancs, nem tudjuk, hogy hová megyünk, Krasznojén már átmentek az oroszok. A gh. raktár ott maradt, rengeteg élelmiszer, rum stb. A kórházban is ott maradt a sok szalmazsák, a pokrócok egy részét viszont el tudtuk hozni. Ami ott maradt, fel sem tudtuk égetni, a rum kié maradt? 7 hadosztálynak 3 nagy raktára, 7 ezer bakancs, 4 ezer ruha, bekecs, hósapka. Ezek meg lettek gyújtva, felrobbantva, arról a sok élelmiszerről nem is beszélek, ami ott maradt. Hiába, annyira kevesen voltunk, akik kijöttek, azoknak a fele sincs meg. Azután mit lehet azoktól az emberektől várni, akik 4 támadást keresztül éltek. Fent láthatják, hogy a tervezésük nem sikerült.
Miért nem szervezték meg a felváltást, vagy miért nem hoztak ki új csapatokat. Mennyi ember elveszett most, akik megsebesültek, azok mind ott vesztek, mert megfagytak. Már itt Inaszovka előtt húzzák a mieink a vonalat, aknáznak, itt akarják az előre jövő oroszokat megállítani. Itt van a repülőtér, a gépek állandóan cirkálnak. De miért nem mennek a mieink védelmére? Az oroszok Ortogozsszk felé vonultak. Ma éjjel rengeteg német vonult fel, nekik kell visszaűzni az oroszokat, ami szerintem nagyon nehezen fog menni. Hogy a mi sorsunk mi lesz, azt nem tudom, merre fogunk menni, kérdés, hol fogunk letelepedni, még nem tudjuk. Az anyagunk ott veszett, minden célszerűen, jól, praktikusan el volt készítve, most az oroszoké. Annuska, Klári, Natus mit csinálhatnak vajon? Szegények biztosan visszasírnak bennünket.
Már elég volt a muszka földből, és kérdés ezek után is, hogy leváltanak-e bennünket? A naplómat ebben a szegényes orosz viskóban írom, az óra 10 felé jár, a lábam fázik, hát még ott künn milyen hideg van! Mennyit fogunk még ma menni? Milyen nehéz lesz, hiszen a bal lábam nagyon fáj, de ha kell, akkor menni kell. Nem tudom édesapám mit gondol, sejti-e, hogy hol vagyok? Eszterék, ők megtudják, mert az őrnaggyal küldtem levelet, leírtam, hogy áll a helyzet. Csak a levél sikerüljön, kellemetlen lenne, ha elfognák valahol. Bízzunk és reméljünk. A további utazásról később fogok írni. 10 óra felé jött a parancs, hogy tovább megyünk. A hideg tovább tart. Hosszú utat kell megtennünk. Délután későn érkeztünk Budenyibe, egész rendes, nagy község, szép házai vannak. Már besötétedett. 2 órai pihenés állt a rendelkezésünkre. Vacogtak a fogaink.
1943. jan. 17., vasárnap. Indultunk tovább, ott hagytuk a helyet, ahol az éjszakát töltöttük. A bajuszom nagyon kellemetlen, jégcsapok lógnak róla. A szám kisebesedett. Sokaknak megfagyott az orra, lába. Istennek hála nálam még nem fordult elő. Még mindig nagyon nehezen járok, a lábaim nagyon fájnak, jelenleg különösen a talpam. A lábam beledagadt a cipőmbe, ez nagyon kellemetlen. A kocsira hiába ülnék fel, ott olyan hideg van, hogy az ember megfagy. A pokrócot is magamra terítettem, a fejemet a sálammal körültekertem, a szél azért csak átfúj rajtam. Milyen jó a motorizáltaknak. Délután Vrehokonovkára értünk. Nagyváros, vasúti gócponttal. Úgy volt, hogy itt települni fogunk, de az oroszok tovább jönnek. Autók százai kerülnek el bennünket, az út tiszta jég, sokat esünk mi is, meg a lovak is. A szánok, kocsik befarolnak, egész veszélyes köztük járni. Alig tudjuk húzni a lábunkat. Naponta átlag 40 km-t teszünk meg, ezen a napon és éjfél után érkeztünk meg teljesen kifáradva, és akkor még lakást is kell nézni. Az egyik helyen három asszony feküdt, a lakásuk nagyon hideg volt. Pár vékony szalma a fekhelyünk, hideg van nagyon. Összebújunk páran, egymást melegítjük, meg is fáztam, erősen köhögök. Pár órai alvás után ébredtünk fel.
A fenti sorokat Kirkovics István, a Don-kanyart megjárt, ott szolgálatot teljesítő katona vetette papírra nem messze az áttöréstől, egy katonai kórházban, amely az első vonalban harcoló, életben maradt, de megsebesült magyar hősök egyik orvosi központja volt. A naplót magának írta, soha nem gondolván arra, hogy eljut a nagyközönséghez, hiszen egy olyan ember belsőjét tárja elénk, aki kiírja magából, magának a bánatot, szenvedést, megmutatja emberi arcát, a maga belsőjét kendőzetlenül, mert csak hite, lénye, kiállása az, amit minden nap saját maga is mérlegre tesz, a hétköznapi ember hősiességével és gyarlóságával egyaránt. Ezt a csomagot hagyta örökül utódjára, amelyben a Sopron környéki faluból a második világháború szinte minden jelentősebb harci eseményébe sodródott, egy leszegényedett nemesi családból származó, ezért paraszti sorban élő félárva huszonéves fiatalember vall magáról, a korról, és azokról a történelmi eseményekről, amelynek részese volt.
A héten ebből a naplóból idéztünk naprakész részleteket a magyar történelem máig is feldolgozatlan, nem kellő mértékben átvilágított időszakából, tisztelegve a Don-kanyar magyar hősei emléke előtt.
G. Kirkovits István – Hunhír.info