Így karácsony-várás előtt valahogy magasabb régiókba kerül az ember. Olyan dolgokra is felfigyel, amikre máskor nem, vagy könnyedén ellép azok mellett. Néha azt veszem észre, hogy miközben sírni lenne kedvem, inkább elmosolyodok, vagy mosoly közben bepárásodik a szemem. Meghatódom. Gyakrabban. Hálát érzek.
Erősebben ragaszkodom, vagy éppen jobban fájnak az igazságtalanságok, a félreértett és félremagyarázott szavak. Bosszankodom az elherdált és értelmetlenül eltöltött időn, és valami fontosat, maradandót, mindenek felett JÓT szeretnék cselekedni, alkotni. Szerintem sokan vagyunk így. Vajon a karácsonyvárás? Vajon a rövidülő jövő miatt?
Aztán eltűnődök a teizmus, deizmus és panteizmus mibenlétén. Einstein, Planck vagy Szent-Györgyi. Miben-kiben hittek? Aztán beugrik a Szent-Györgyi vers. Mert milyen szépeket írt! Például ez alábbit:
E drága bolygót adtad nekünk lakóhelyül,
Rejtett, titkos kincsekkel tele,
Képessé tettél művedet megérteni.
(…)
Uram! Legyünk társak az alkotásban
Dolgozzunk tovább műved nyomán,
Hogy bolygónk a bőség, a boldogság
És az összhang erős otthona legyen.”
Hát nem megrázó? Tovább tűnődik az ember. Nem tudja, hogy a karácsonyvárás, vagy a múló idő nyomán törnek rá a gondolatsorok. Azt hiszem, ok és okozat esete áll fenn.
Gundy Sarolta – Hunhír.info