A globalizmus lényegéről a rendszerváltozás előtti Magyarországon szinte semmit sem tudtunk, és sokáig jószerivel azt követően sem sokat. Ha valami 1990 után el is hangzott a hivatalos forrásokból, az inkább pozitív tartalmú volt, és olyan jelenségként mutatta be a globalizmust, ami felettébb hasznos a világgazdaságnak és így nekünk is, hiszen tőkét juttat, aminek híján vagyunk, és bekapcsol bennünket a nemzetközi körforgásba.
El kellett jutnunk egészen a 2008-as pénzügyi válságig és az állam de facto pénzügyi ellehetetlenüléséig, hogy nálunk is bekövetkezzen egy részleges tudati ébredés, ami a globalizmus valódi természetét, ugyan még ma sem általános jelleggel, de szeretné végre megérteni, mozgatórugóit feltárni. A több évtizedes ismerethiányért súlyos árat fizettünk: már a rendszerváltás előtti eladósodást is, 1990 után az állam termelő vagyonának erodálását, valamint 2002 után egy újabb eladósodást, másfél millió hazai munkahely elvesztését, hogy csak a legfontosabb evidens nemzetgazdasági tételeket említsem, nem is szólva a társadalmon ütött, csak nagyon nehezen gyógyuló sebekről, a rossz egészségi állapotról, a rövid várható élettartamról, a kedvezőtlenül alakuló demográfiai helyzetről.
Semmi kétség, már jóval a rendszerváltás előtt részben a globalizmus szabályai szerint éltünk, ha tudtunk róla, ha nem. A felvett hitelek ugyanis a mi teherviselésünk mellett nem hazai célokat, hanem a hitelezők globalista céljait szolgálták. Hazánk esetében több mint négy évtizedes tapasztalatot kell értékelni, amikor a globalizmusról szólunk, ami úgy robogott át rajtunk gyorsvonatként, hogy kérdeznie sem volt szükséges milyen társadalmi rendben élünk. És ha az egyikben lehetőségei kimerültek – még szerencse, hogy nem véráldozatotokkal, hanem szelídnek tűnő nyomására – azonnal átváltott a jelenlegire. Mára világossá vált a globalizmus legbelső lényege, ami nem más, mint a kiemelkedően nagy tőketulajdonok korlátlanná vált szabadsága, megszabadulásuk a bárminemű nemzetállami korlátozástól, valamint a munkaerővel folytatott korábban is egyenlőtlen küzdelmében a teljes erőfölény elnyerése.
Ez a korlátlan erőfölény azonban 2008-ra olyan világgazdasági méretű, sokszektoros egyensúlybomlásokat hozott a felszínre, ahol már nem csak gazdasági vagy szociális anomáliákról kell beszélni, hanem felvetődik a humán létezés belátható idejű folytathatóságának kérdése is. És azt is fel kell vetni, hogy mikor következett be az a pont, ami után ez a kritikus egyensúly felborult, aminek hatására ez a féktelen és zabolátlan erőfölényt létrejött. Érdemes mindenekelőtt arra figyelnünk, amit a globalizmus magáról, mint fő erényét nagy hangon hirdet, nevezetesen a szabad versenyre. Ennek éppen az ellenkezője igaz, éppen ez lett két lábbal megtaposva, amikor a tőke 1973-tól kezdve a korlátozásoktól mentes szabadságjogokat gyors egymásutánban megkapta. (Teljes valutakonvertibilitás, szabadon mozgó árfolyamok, korlátaitól eltérített magángazdasági pénzteremtés és -megsemmisítés, pénzügyi dereguláció, privatizálás, az állam kivonulása a gazdaságból és a szabályozásból.)
A globálissá vált tőke rögvest kezdte is élvezni korlátlan szabadságát. Mindenekelőtt esze ágában sem volt ott adózni, ahol az értékeket létrehozta. Termékeit papíron addig adta-vette (sokszor a különböző országokban lévő balból a jobb kezébe), amíg a haszon oroszlánrésze éppen ott csapódott le, ahol az adó a legalacsonyabb, vagy nincs is. Divatos nevük ezeknek offshore paradicsomok, –államocskák többnyire csekély számú lakossággal, jól kézben tartható, csereszabatos vezetőkkel. Ezekből világszerte van több tucatnyi, lehet válogatni kedv szerint. Itt gyűlnek azok az összegek, amiket a globális nagytőke a korábban kötelező társadalmi kötelezettségvállalás alól kivon, ezek után nem adózik. Jórészt készpénz, de vagyoni vagy hitelezői jogokat megtestesítő értékeket is könyvelnek ide.
Természetesen ezek volumenéről pontos nyilvántartás nincs. A becslések 35-40 ezermilliárd dollárnyira teszik állományukat. Ez az összeg az EU éves GDP-jének jó kétszerese, az Egyesült Államokénak két és félszerese. De vajon mit lehet tenni ekkora felhalmozott versenyelőnnyel? Mi mást, mint továbbra is fenntartani vagy fokozni azt. Versenyezzen tehát az adó elől elmenekített befektetői pénz a leadózott pénzzel, azaz az arc nélküli globalista tőke a nemzetivel. Az esélyek latolgatásához nem kell túl sok fantázia.
Ebből az irdatlan pénzből bőven jut arra is, hogy a verseny tisztaságán őrködni hivatottakra is gyakran felkerüljön a szemellenző. Az egymást követő offshore botrányok kapcsán tucatjával kerülnek elő magas rangú uniós és nemzeti tisztségviselőknek, képviselőknek, minisztereknek, miniszterelnököknek offshore központokban rejtegetett vagyonkái (legutóbb a felséges brit korona dugi pénzeit is előkaparták).
Az eltelt négy évtized viszont arról is szólt, hogy a világ közvéleményének szimpátiáját is fel kellett kelteni a globalista ügy iránt, valamint meg is kellett védeni a globalista „vívmányokat” politikailag „inkorrekt” támadásoktól. Ki más tehetné ezt, mint a „haladó” értelmiség, a nemzetközileg is elismert notabilitások, egyes művészek, tudósok, politikai háttérmunkások.
Természetesen lehetetlen a globalizmus teljes offshore hátországának feltérképezése egyetlen cikk keretében, ezért a példa kedvéért vegyük szemügyre az Európai Unió házi offshore paradicsoma, Luxemburg működését, ahol a regisztrált cégek, hazaiak és külföldiek nagyon kedvezően (szinte alig) adóznak. Cégből Luxemburgban található képletesen minden kapualjban tucatnyi. A kétezer-ötszáz négyzetkilométernyi, alig több mint félmilliós ország úgy dúsgazdag, hogy a kézzelfogható javak gyarapításától távol tartja magát.
Hazánk GDP-értékének felével, ötvenötmilliárd euróval büszkélkedhet, kiemelkedő bérekkel, olcsó árakkal, az utolsó fizetéssel egyenlő nyugdíjakkal, no meg azzal, hogy Jean-Claude Juncker személyében harmadik ízben adott elnököt az Európai Bizottságnak, ami Németországnak még egyszer sem sikerült.
Az ok talán több mint világos. Luxemburg és az országot irányító három hajdani miniszterelnök és egyben pénzügyminiszter kezelte az Európában működő globalista tőke részére a legfontosabb offshore hátországot.
Ennek méreteit kiválóan szemléltetik a Luxemburg által kezelt pénzügyi volumenek. Államadósságuk az ötvenötmilliárdos GDP-hez viszonyítva csekély, mindössze huszonkétmilliárd euró. Az államban regisztrált, főként külföldi cégek teljes külföldi tartozása azonban iszonyatos, mintegy négyezermilliárd dollár. (Az EU összesített GDP-jének huszonhárom százaléka forog ott, miközben Luxemburgban csak az EU népességének 0,1 százaléka él.) Félni azonban nem kell, a mérleg másik oldalán értékes eszközállomány található, aminek hozamaiból bőven jut a tartozások kamataira, a luxemburgi GDP-re és a közreműködő „haladó értelmiség” díjaira is.
Mára a globalista hátország felszíne is beszédes, például Soros és Juncker találkozója az EU Bizottság hivatalos helyiségeiben. A viszonyt, illetve az alá- és fölérendeltséget pedig kitűnően példázza a modern hűbérurak képviselője (Soros) és a hűbéres (Juncker) közötti látványos érzelemnyilvánítások sora. E bensőséges találkozókból éveken át több tucat, de nem publikus zajlott le, és a napokban várható egy új egyeztetés is.
Mindezek mellett az is sokatmondó, ahogy Juncker a bizottság élére került. Közismert, hogy Angela Merkel lobbizta be az ellenjelölt francia Michael Barnier-vel szemben, elvégre a német nagy cégeknek kiemelt helyük van Luxemburgban.
Most már csak az a kérdés, hogy feltételezhető-e elég elhatározottság a jelenlegi európai elitben, hogy lebontsa a globalizmus hátországait, és megmentse Európát a végzetes egyensúlyborulásoktól. Nem vagyok túlzottan optimista, de azért reménykedem. Németországon ismét nagyon sok múlik.
mho
Hunhír.info
